Helló Pakisztán!

Mi történt velünk Pakisztánban?

2018. november 19. - pearly05

Összességében azt kell, hogy mondjam, nem ezek voltak az eddigi legkellemesebb napjaim Pakisztánban. És most finoman fogalmaztam.

A kezdet

Október 30-án kedden este sokáig dolgoztam. Férjemmel mikrofasírtban voltunk, mert bár tudja, hogy tanulnom kellett volna és ezért neki időben hazatérnie, a „körülmények” mindig összefognak ellene. A körülmények nem értik, hogy nekem vizsgám lesz. Ő próbálta, de valami mindig megakadályozta abban, hogy időben hazatérjen. Aznap este is.

Kb este 10 körül érkezett egy email az iskolaigazgatótól, amelyben jelezte, hogy másnap nincs suli, mert minden bizonnyal ítéletet fognak hirdetni és akármi is lesz az ítélet, tüntetések sorozata várható. Én konstatáltam a tényt, hogy másnap gyerekekkel nehezített körülmények között leszünk bezárva itthon, tanulásra, munkára nem túl sok esélyem lesz, ezért gyorsan még egy emailt megírtam, annyival előrébb vagyok.

Majd lefeküdtem aludni. Nem, nem volt annyi eszem, hogy átküldjem a férjemnek az e-mailt, aki hajnalban korán felkelt, majd kiment a reptérre, hogy elrepüljön Karachiba.

Itt most meg kell állnunk egy percre. A férjem nagyon rendes és mindig elolvassa a posztjaimat, nehogy valami hülyeség kerüljön fel a blogra. Itt viszont helyreigazítást kért a következőkkel:

Nem, nem volt annyi eszem, hogy átküldjem a férjemnek az e-mailt, aki hajnalban korán felkelt – 1-2 óra alvás után, miután felhúzta magát a feleség által gerjesztett „mikrofasírt” hangulaton – majd kiment a reptérre, hogy elrepüljön Karachiba.

Igen, kicsit a fasírt is benne volt, de őszintén nem jutott eszembe, hogy a „szokásosnál” nagyobb balhé lesz. Annyi eszem volt, hogy szóljak a sofőrnek, hogy nincs suli és max játszóterezni ugrunk ki 11 körül. Hát nem mentünk ki…

Az ítélet napja

Amikor másnap felkeltem, akkor szembesültem a helyzettel. Még nem volt ítélet, de mindenki arra figyelmeztetett, hogy maradjunk a fenekünkön otthon. Az első hírek 7:32-kor futottak be. Pakisztánban nincs Index percről-percre rovat, így az eseményekről mindenféle magánforrásból lehet értesülni. És míg az Index megszűri a kacsa és nem kacsa információkat, addig a magánforrásokban ezt az embernek magának kell megtennie. Marad a Facebook és a chatlisták.

Az egyik első hír volt, hogy lekapcsolják a telefonszolgáltatást 9 órakor. A férjem írt 8:45-kor, hogy leszállt Karachiban és figyelmeztetett, hogy mostantól nem tudunk kommunikálni, csak, ha wifi közelében lesz. Szuper.

Aztán jöttek a hírek a konténerekről (amiket azért tesznek ki az utakra, hogy elzárják a tüntetők útját és), amelyek tetején majmok figyelték türelmesen az eseményeket.

Én próbáltam higgadt maradni (délutánig sikerült is). A napunk kb abból állt, hogy figyeltem a telefont, menedzseltem a csajokat és a „szabad időmben” igyekeztem dolgozni. A tanulást elfelejthettem. 9:50 körül futottak be az első hírek. Tudtuk, hogy a vádlottat felmentették és mostantól romlik a helyzet.

A reakciók

Ezután arról szóltak a chatfolyamok, hogy tüntetés itt, tüntetés ott, lezárás itt, lezárás ott. Nem tudtuk hányan vannak és hol. A férjemmel nem tudtam beszélni.

img-20181031-wa0008.jpg

Délben befutott az első telefon Magyarországról, egy biztonsági vezető hívott, hogy nyugodjak meg. Kösz, eddig nyugodt voltam. Majd beszámolt arról, mi történik az utcákon. Őszintén? Először csak mosolyogtam a telefonon, mert magamat tájékozottabbnak tartottam az eseményekről. Mégis azt kell, hogy mondjam, ez volt a leghasznosabb telefon az elkövetkezendő 3 nap alatt. Egyrészt információt kaptam a háttérről, másrészt megadott telefonszámokat, akiket hívni tudok, ha baj van. Harmadrészt elmondta, hogy szerinte milyen szcenáriók és kb milyen időtávban fognak történni. Végül pedig jelezte, hogy most beszélt a férjemmel, és jól van.

Micsoda???? Ezek szerint el lehet őt érni telefonon? Na gondoltam, ezt gyorsan kipróbálom és ráchateltem, hogy jól van-e.

Ezt követően hívott a férjem főnöke Iszlámábádból. Elmondta, hogy az irodát bezárták és mindenkit hazaküldtek és kérdezte, van-e valamire szükségem. (A gyerekeim épp fújoltak az ebédre, amit együtt csináltunk, úgyhogy azt akartam neki mondani, hogy segítsen valami kaját beléjük tömni.) Végül is hallgattam. Még segítettem én is elérni pár magyart, akiket ők nem tudtak és jeleztem a biztonsági vezetőnek is, hogy van egy ember, akiről nincs infónk, de szerencsére mindenki épségben hazajutott.

A pánik

Kb innen kezdtem el pánikolni. Tudom, hogy hülyeség volt, mert valahányszor visszagondolok a szívem mélyén végig tudtam, hogy minden rendben lesz. De nem tudom megmagyarázni, a pánik erősödött. A sofőrünk eltűnt, nem volt kocsink. „Aha! Biztos tüntetni van! A mi kocsinkkal!” – ez volt az első gondolatom. Pedig a valóság az volt, hogy ő vitte haza az összes magyart biztonságban az otthonába. Azóta is bánt ez a gondolat.

Még sosem voltam a magyar nagykövetségen, azt se tudtam, merre induljak el. És itt voltak a biztonsági őrök, de mi van, ha átállnak és nekem esnek. A férjem meg Karachiban, ahol a jó ég tudja, mi történik.

Megmondom. Semmi. A férjem semmit nem érzett az egészből. Koradélután felhívott és mondta, hogy két dolgot érzékel az eseményekből. Egyrészt, hogy az 50 méterre lévő szálláshelyére nem engedik átsétálni (csak kocsival mehetett), másrészt, hogy egy csőre töltött fegyverrel a kezében mászkáló marcona őr kísérgeti mindenhova. Azt mondta, értünk jobban aggódik. Mondtam, hogy mi jól vagyunk.

Büntetés! Büntetés!

Aznap én voltam „A Rossz Anya”, mert már a harmadik mesét kezdték el nézni a gyerekeim, míg én továbbra is a telefonokat figyeltem és próbáltam valamit munka címén művelni. Esélytelen volt. Este megkérdezte a nagyobbik lányom, hogy mi bajom van. Akkor leültettem őket és elmagyaráztam nekik az eseményeket. Mondtam, hogy tüntetés van az utcákon és nem szabad kimenni. A mélyenszántó anyai monológom után felálltak az ágyra és ugrálva azt kiabálták, hogy „Büntetés! Büntetés!”. Ennyi. Legalább ők nem éreztek semmit az egészből.

Miután letettem őket aludni, láttam, hogy a férjem chatel megint. Küldött képet a vacsorájáról (humusz) és leírta, hogy milyen kellemeset úszott a szálloda medencéjében. Na ez volt az a pont, ahol hagytam, hogy a pánik végleg elhatalmasodjon rajtam és nyomorult helyzetemen keseregve megittam egy második pohár bort, könnyekkel küszködve. (Az első pohár elveszett valahol napi események folyamában.) És amikor már azt gondolná az ember, hogy úgysem lesz rosszabb… akkor meghallottam, hogy lőnek az utcákon. KÉSZ. BEBÚJOK A TAKARÓ ALÁ ÉS NEM JÖVÖK ONNAN KI SOHA TÖBBÉ!

Leestem az ágyról!

Hajnalban arra ébredtem, hogy egy kamion tolat a ház előtt. Első gondolatom az volt, hogy vagy evakuálnak vagy a tüntetők visznek el. Az ablakhoz mentem és láttam, hogy egy MAERSK feliratú kamion manőverezik a ház előtt. Soha életemben nem örültem ennyire a szállítmányozó cégnek. MEGJÖTTEK A CUCCAINK MAGYARORSZÁGRÓL! De, hogyan jutott át a blokádon? És miért most?

Mindegy! A lehető legjobb lélektani pillanatban érkezett, ugyanis a lányok bezártságán javítani fog valamit a sok kiszállított játék.

A telefonon ezalatt a családi chaten az volt a téma, hogy menjünk haza. De nekem már erre nem volt erőm, úgyhogy inkább visszaaludtam. Reggel J. leesett az ágyról és sírására keltem. Azzal vigasztaltam meg, hogy megmutattam neki a kamiont, ami idehozta a Tigrist és a Legót. Kinéztünk és hatalmasat nevettünk, mert a kamion tetején a sofőr egy sátorban aludt.

vzxq0566.JPG

Mikor a nagyobbik lányom felkelt, odamentünk hozzá és kértem J-t mesélje el mi történt, tudniillik, hogy megérkeztek a játékok. J. belekezd: „Képzeld B., mi történt!!!!” Hatásszünet. „Leestem az ágyról!” LOL. Igen, mindenkinek más a nagy esemény az életében. A férjem közben írt, hogy már úton van Iszlámábádba.

Welcome to Pakistan

Megérkezett a szállítmányozó cég 10 pakisztánival. Nekem mindenki gyanús volt, MINDENKI. Ezek között is tuti ott vannak a tüntetők, én meg beengedem őket a házamba, egyedül a két gyerekkel. Az őröknek fel sem tűnik majd, hogy beraknak minket az egyik dobozba és elrabolnak.

fbcw0584.JPG

 

A gondolatmenet közepén megérkezett a férjem, így a lányaim teljes extázisban magyarázták Apának, hogy itt a Legó és, hogy J. leesett az ágyról...

Mindeközben a szállítmányozó cég két menedzsere engem urduul tanított: „Uper” – Legyenek olyan kedvesek és vigyék fel a dobozt. „Nietsche” – tuti nem így írják, de innen jegyeztem meg. Lesznek szívesek ezt a pár dobozt lent hagyni! Nagyon belejöttem és, mint egy tábornok, kiabáltam 72 dobozon keresztül, hogy „UPER!” vagy „NIETSCHE!”.

Pakolás közben odalépett hozzám az egyik pakisztáni munkás. („Most rabol el, most, most! Hol vannak az őrök?”) És a következőt mondta: „Madam, welcome to Pakistan!” („Hogy micsoda?”) „Thanks” – hangzott a válaszom. Aztán közelebb lépett. „No, Madam, really! Welcome to Pakistan! We are really happy that you are here.” Majdnem elsírtam magam, hogy mekkora egy idióta pánikolós vagyok. Itt volt a férjem, itt voltak a cuccaim és van becsület a pakisztániakban, úgyhogy van értelme maradni. 

qajw2459.JPG

 

Az események

Ezt követően összefolyik a három nap. Vonultak az utcákon. Az iskolák zárva tartottak, a boltok elvileg zárva voltak (gyakorlatilag üzemeltek) és a munkahelyekről is mindenkit hazaküldtek. Benzinkutakat bezárták, nehogy felrobbantsák őket. A tüntetők lezártak utakat, kocsikat rongáltak, motorokat gyújtottak fel. Többen megsérültek és az események halálos áldozatokat is követeltek.  

benzines.jpg

Hazatért!

A férjem hazatért, úgyhogy a lelki békém helyreállt. Ő jelenti a biztonságot. Azért még egyszer kiborultam neki. És könnyekkel küszködve magyaráztam, hogy azt se tudom, hol van a nagykövetség! Mire ő mutat a kezével nyugati irányba, hogy arra! „DE én úgy tudtam, hogy keletre, a Margalla lábánál!” és mutatom az ellentétes irányt. Mire ő: „Jaja! Igen keletre!!!!” Nem baj. Legalább itthon volt.

Ahogy telt a nap, már ő is érezte, hogy nagyobb a gáz, mint ahogyan az a Karachiban elfogyasztott humusz mellől látszott.

Többször hallgattuk együtt a lövéseket az erkélyről. Estére ő is megzuhant. Folyamatos kapcsolatban volt a helyiekkel, jöttek a különböző csatornákon a hírek. Beszéltünk sokat evakuációról és, hogy mi az a pont, amikor menni kell. Én igyekeztem a brit anyukákat figyelni és egyfolytában azt kérdezgettem, maradnak-e még. Maradtak. Azt valószínűsítem, hogy nálam mindenki jobban viselte a helyzetet.

Délelőtt csak fehéret iszunk

Pénteken aztán már tényleg lekapcsolták a mobilhálózatokat is. A tüntetések folytatódtak. Aznap pálinkával indítottuk a napot délelőtt 10 körül. Egy vendégünk mondása az volt, hogy délelőtt csak fehéret szabad inni. Tudom, hogy rosszul hangzik és igazatok is van, nem kellene alkoholba menekülni a problémák elől, de péntek délelőtt 2 órán keresztül úgy éreztem, hogy nagyon laza vagyok és tulajdonképpen semmi bajom sincs.

Azt mondták nekünk, hogy a kormány terve az volt, megállapodik a vallási vezetőkkel és majd a péntek 13 órás imán mindenkit megkérnek, hogy szépen menjenek haza. A sofőrök jöttek vissza az imáról, kérdeztük is tőlük azonnal: „Mit mondtak a mecsetben?” Válasz: „Azt, hogy menjünk ki tüntetni!” Oké… akkor most jöhet a B terv.

Pénteken vegyes infók érkeztek, valaki azt írta, hogy jobb a helyzet, valaki azt, hogy rosszabb. Délutánra megerősítették az őrségünket. Azóta is 5 őrünk van a ház körül.

A megállapodás

Este a férjem épp valakivel a helyzetről beszélt, amikor anyukám hívott Magyarországról, hogy megállapodtak. Mi van??? Anyukám csodálatos módon fb csoportokon keresztül követte az eseményeket és azt kell, hogy mondjam, esetenként tájékozottabb volt, mint a helyiek. Átrohantam a férjemhez az infóval, hogy erősíttesse meg. De nem volt kacsa. Megállapodtak.

Amikor először elolvastam a megállapodás részleteit és tudtam, hogy vége, nem nyugodtam meg. Csalódott voltam és fáradt. Nem éreztem azt, hogy ez most az események lezárása, azt éreztem, hogy a problémát eltolták. Több emberrel beszéltem akkor, nem csak én éreztem így. Azóta picit már másként látom a dolgokat. Sokat gondolkodom azon, mi történt a végén, de nincsenek magabiztos válaszaim. Csak kérdéseim, azokból viszont nagyon sok.

A megállapodás kihirdetése után nagyon intenzíven és sok lövést hallottunk az utcákról. Messze volt tőlünk, de lehetett hallani. Aztán néma csend és sötétség borult a városra, azóta nyugalom van.

Mit tanultam a három nap alatt?

  1. A nagykövet rezidenciája és a nagykövetség keletre vannak.
  2. Nem minden pakisztáni volt kint tüntetni. A helyiek közül, voltak, akik azt mondták, hogy az a legszomorúbb, amit ezután róluk a világ gondolni fog.
  3. A pánik elborítja az agyat és hajlamosak vagyunk szörnyetegeket generálni, még a minket körülvevő jó emberekből is. Éppen ezért, meg kell őrizni a nyugalmunkat.
  4. Délelőtt csak fehéret iszunk.

 

Maradunk. Nem megyünk haza.

A bejegyzés trackback címe:

https://hellopakisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr4814381798