India és Pakisztán közös határa 3323 km-en húzódik végig, ezen a hosszú szakaszon mindössze egy, azaz 1 db határátkelő volt nagyon sokáig: az úgynevezett Wagah border, a Lahore melletti Wahga településen. 1999 óta már Kasmirban is van egy út, ami összeköti a két országot, nem hiszem, hogy célszerű lenne azt az átlépési pontot választani. Csak összehasonlításképpen: Magyarország összes határának hossza 2215km.

A határon naponta egy vagy két buszjárat megy át Indiába és jön onnan vissza. Kocsival nem lehet átmenni, ezalól vannak kivételek természetesen, de főszabály szerint nem. Gyalogos átkelés lehetséges napnyugta előtt szigorúan. 

A határátkelő arról a parádéról híres, melyet zászlóleengedés címén minden nap megrendeznek naplementét megelőzően.

India vs Pakisztán                           

Még nem érzem magam eléggé felkészültnek ahhoz, hogy általánosságban írjak a két ország közötti viszonyról. Ebben a konfliktusban minden van, ami garantáltan elmérgesítheti két ország kapcsolatát: víz, vallás, terület, gazdasági problémák sora.

Helyzete(me)t nem javítja, hogy nagyon egyoldalúan csak a pakisztáni oldalt látom, ami, hogy finoman fogalmazzak, nem tünteti fel Indiát túl jó színben. Gyakran elhangzik Pakisztánban, hogy India provokál. Ilyenkor mindig apukám jut eszembe, akit sosem érdekelt, min vitatkoztunk össze gyerekkoromban tesómmal, mindig csak annyival konstatálta a helyzetet: „Tudom, tudom. Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött.” Pont ilyen érzésem van Pakisztánban.

A két ország szétválása Lahore-ban kezdődött, ezért Lahore a nemzeti identitástudatban fontos szerepet tölt be. 1940. március 23-án elfogadták a Lahore-i határozatot (Lahore resolution), melyet Pakisztáni határozatként is szoktak emlegetni. Egy 25 tagú bizottság dolgozta ki, melynek tagja volt Pakisztán atyja, Muhammad Ali Jinnah. Őt mai napig úgy emlegetik Pakisztánban, hogy Quaid e Azam („Great Leader”). Vele majd foglalkozzunk külön, legyen saját posztja, most térjünk vissza a határozatra.

A határnál kint van egy Resolution of Pakistan nevű tábla, amin az alábbi szöveg szerepel, megtévesztő, mert az eleje tényleg olyan, mintha ez lenne maga a határozat szövege. De nem az, ez csak egy leírás a határozatról. Amikor én olvastam, végtelen szomorúság ült rám, mert annyira pontosan kihangsúlyozza a pakisztáni véleményt az ellentétek forrásáról és finoman, de oda- odavág Indiának a szöveg, azzal együtt, hogy az állítások mögött nyilván van igazságtartalom. Ügyesen kiélezi az ellenségeskedés lényegét a két ország között pakisztáni szemszögből.

A helyszín

A helyszín effektív a határon van és már messziről észre lehet venni, tekintve, hogy egy óriási zászló lobog az épületnél, mögötte az indiai. Állítólag a pakisztáni nagyobb, mert az 120 m magas, az indiai meg csak 110. Ha tippelnem kell, akkor ez úgy volt, hogy a két fél megállapodott, hogy a két zászlórúd 100-100 m lehet, India 110-nek értelmezte a 100-at, Pakisztán 120-nak. De az is lehet, hogy az indiai magasabb, szabad szemmel ez megállapíthatatlan.

A helyszín olyan, mint egy stadion és egyébként az esemény is olyan, mintha egy focimeccsen lennénk, csak éppen a labda hiányzik. (Igen voltam már focimeccsen, szóval nem kell kinevetni, jó?) Az indiai stadion jóval nagyobb, a pakisztáni kisebb, de tekintve a népességbeli különbséget, 210 millió vs 1,3 milliárd, én ezt el tudom fogadni. Labda vagy sem, ezek a stadionok mindenesetre tele szoktak lenni.

 Olvastam blogokat, ahol megnézték mindkét oldalt és azt állították, hogy az indiai oldal jobb, mint a pakisztáni. Én a pakisztánit láttam, kétszer, nekem ez is nagyon tetszett. Nacionalista túlfűtöttség pipa, hangulat pipa és állítom, hogy ugyanazt lehet látni a két oldalon katonai parádét illetően.

Ami baromira érdekes volt, az a hang. Mint mondtam, az indiaiak némi erőfölényben vannak létszámot és a stadion méretét illetően. A hangszórók mindenesetre úgy vannak elhelyezve, hogy nem hallani őket egyáltalán. Hiába üvöltöttek torkuk szakadtából az emberek (abból kiindulva, hogy a pakisztáni oldal is ezt tette), Indiából nem hallani semmit. Ott van egy nagy hangtalan tömeg, az ellentábor, akikből nem hallani semmit, ahogy szurkolnak a saját csapatuknak. Így persze a helyi közönség erőfölényben érzi magát.

A műsor

A fehéreket mindkét oldalon VIP helyekre ültetik. Pakisztáni oldalon külön protokollt kell szerezni, valami kapcsolaton keresztül. Nekünk mindkétszer nagyon szuper protokollunk volt, első sor, a határ mellett közvetlenül. Volt, hogy katonák kísértek wcre (!), volt, hogy előtte teával kínáltak minket, valami plusz mindig van.

A műsor úgy kezdődik a pakisztáni oldalon, hogy dobosok hergelik az embereket néhány „propagandistával”, akik rohangálnak a közönség környékén és kiabálásra serkentenek. Ők általában zöldben vannak, pakisztáni zászlót lengetve.

Érdekesség, hogy útitársaimmal vettünk kicsi zászlókat és az egyiket - csak szégyenkezve merem leírni - letettük a földre. Azonnal ott termett előttünk egy ilyen zöld bácsi és ingatta a fejét, hogy ejnye ejnye... pakisztáni zászlót nem teszünk a földre... Félve, hogy esetleg a katona haverjai belénkállnak és legközelebb rosszabb helyre kell ülnünk, gyorsan felkaptuk a zászlót. 

Három szlogen van: Pakistan Zindabad (Éljen Pakisztán!), Allahu Akbar (God is the Greatest). És van még egy, amit meg sem próbálok leírni, de az a lényege, hogy Éljen éljen Pakisztán! A túloldalt az első frázis elvileg ugyanaz, csak ott Indiát helyettesítsetek bele a kiabálásba. A többit nem tudom.

Ezt követően jön a himnusz mindkét oldalon, majd indulnak a katonák (pakisztáni oldalon a Punjabi Ranger-ek), akik egyébként a bejáratnál komolyan gyakorolnak a műsorra. Állítólag rendszeresen összeül mindkét féltől 1-1 bizottság és fejlesztik a műsort. A lényeg, hogy nagyon magasra emelik a lábukat a lépéseknél (ez angolul goose marching), pödrik a bajszukat (külön bajusz és szakáll policy van, amiért plusz pénz jár a pakisztániaknál) és a sisakjukat dobálják. A cipőjük, valami speciális dolog, amitől jobban csattognak a lépéseknél. Az első két katona általában nő, utána már nem világos a sorrend. Úgy képzeljétek el, mint a tükröt, a határ a tükör és szembe megy egymással a két oldal, a határnál párhuzamosan ugyanazt csinálják egymásnak szemben. Ugyanannyi emberrel, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Torz tükör ez, mondanom sem kell.

A pakisztániak nagyon büszkék rá, hogy a határon lévő katonáik sokkal magasabbak az indiaiakénál. Amúgy tényleg 1 fejjel magasabbak. Pakisztániak északról hozzák ide a magas legényeket, hogy ez mekkora alázás Indiának. India meg simán felépített egy nagyobb stadiont és behozott ötször annyi embert. Mondhatnánk ugye, hogy gyerekes viselkedés, ahogy két nukleáris hatalom, egymást heccelve keménykedik az egyetlen határátkelőn, de ilyenkor mindig eszembe jut a magyar politikai helyzet és máris minden kontextusba kerül. Szóval nem, nem az.

Ez inkább a kultúra része. A ceremóniát 1959 óta minden nap megtartják. Amikor háború közeli állapot van, azt olvastam, hogy lehet szüneteltetni, de az idegenvezetőnk szerint ilyen nem volt (mármint szünet). Számomra szomorú esemény, hogy az egyik kivétel nem is olyan régen történt. Amikor Pakisztán lelőtt két indiai vadászgépet és az egyik pilóta átpottyant Pakisztánba. Azon a napon csak az egyik oldalon tartották meg a ceremóniát és oda se engedtek be közönséget. Na vajon melyik oldalnak volt ennyire fontos a hagyomány?

Gyakorlás a műsor előtt:

Parádé (oké oké, a videózást még gyakorolnom kell):

A ceremónia a naplemente fényeinél a kapuk kinyitásával és a zászló leengedésével ér véget mindkét oldalon. Körülbelül azonos ütemben engedik le a zászlót.

Ha valaki rászánná magát, hogy meglátogatna minket Pakisztánban, egyrészt nagyon örülünk, másrészt az első hely, amit mindenképp javasolnánk megnézni, az Lahore.

Kétszer voltunk Lahore-ban és mindkétszer hatalmas élmény volt. Egy pezsgő, kulturálisan sokszínű, éjjel-nappal lüktető, vibráló városról beszélünk, ami közel hoz az „igazi” Pakisztánhoz. Egyrészt irtózatosan koszos, másrészről, ha dolgok mögé nézünk, akkor gyönyörű, sokszázéves titokzatos helyekre bukkanhatunk. Ráadásul garantáltan kevés a turista.

Képes posztsorozat következik Lahore-ról.

Lahore elérhetősége

Lahore a fővárostól, Iszlámábádtól délre található, kb 4 órás autópálya út vezet minket oda. Az út egyáltalán nem unalmas, izgalmas hegyesebb, helyenként kopárabb tájon megyünk keresztül. Éghajlatát tekintve sokkal melegebb van, mint Iszlámábádban.

A képen látszik az a hely, ahol kikiáltották Lahore resolutiont (erről majd később), amely először fogalmazta meg a a függetlenség gondolatát. Már nem engednek fel az épület tetejébe, mert nagyon sokan kíséreltek meg öngyilkosságot a toronyból, illetve a tálibok célpontja az épület.

Lahore-ban a 2017-es népszámlálás adatai alapján 11 millióan élnek. Tömegközlekedés nem sok van, főleg buszok. Az előző kormány a kínaiakkal karöltve magasvasutat tervezett, de leállították az építkezést a sorozatos korrupciós botrányok miatt. A vasút már majdnem kész, próbajáratokat is indítottak rajta, de az új kormány egyelőre nem indítja be, várják a vizsgálatok lezárását, illetve nincs pénz a befejezésre sem.

Pedig a városnak nagy szüksége lenne tömegközlekedésre, mert főként riksákkal és autókkal közlekednek, egyik sem túl környezetkímélő.

És itt jön az egyetlen ellenérv, amit Lahore ellen tudok felhozni: a világ 10 legszennyezettebb városának egyike. Fizikailag azt éreztem ebből, hogy két napig mintha konstans por lett volna a számban, ami sehogy sem akart elmúlni. Akármit ittam, ettem, a por ott volt. Reggelre jobbnak éreztem, de napközben újra ott volt. Ha ezen túltesszük magunkat, akkor viszont tényleg fantasztikus helyekre juthatunk el, olyanokra, ahova az átlagos turisták nem tévednek be.

Még egy általános dolgot engedjetek meg. Nagyon szuper idegenvezetőnk volt, Peter személyében, akit szívből tudok ajánlani bárkinek. A kontakt brit diplomatáktól származik. Tehát, ha valakit érdekel, jelentkezzen és megadom az elérhetőségét.

Kezdjük is, Lahore fort vagyis Lahore-i erőd, amely UNESCO világörökség része.

Lahore-i erőd

Oké oké, ez nem akkora titok, mert, hogy a város szívében található, tehát nem nehéz észrevenni. A bejáratát viszont annál inkább. 20 perc körözés után sikerrel abszolváltuk a feladatot.

Az erőd alapjait a 11. században rakták le, de valószínűleg már korábban lakták a területét. Akbar mogul császár felismerte a hely stratégiai jelentőségét, így építészetileg megerősíttette, illetve felépíttette az erődöt. Az erőd luxusát később márvánnyal és perzsa virágmintákkal díszítették. Végül az erőd impozáns kapuja készült el, az Alamgiri kapu, amely a Badshahi mecsetre néz. Ezt még a mogul uralkodók építették.

A mogul birodalom bukása utána a sikh birodalom idején pedig palotaként, nyári rezidenciaként szolgált az épület. Az épületen látszanak a különböző kultúrák nyomai, hindu, muszlim, időnként keresztény hatások. Az idegenvezetőnk szerint a mogulok diplomata muszlimok voltak és nem zárkóztak el más kultúráktól sem.

Az erődnek három kapuja volt: a nemeseké, a harcosoké (Alamgiri kapu) és köznép kapuja. Mi a nemesek kapuján léptünk be.

Felmerül a kérdés, miért ekkora. A nemesek elefántokkal közlekedtek, akiknek be kellett férniük a képen látható kapun.

Aztán elefántok az ablakokon szirmot dobáló nemes hölgyek koszorújában, urukkal a hátukon fellépkedtek a következő lépcsősoron. 

 A lépcsősor tetején volt a fogadó helyiség. Illetve itt bíráskodtak az uralkodók.

Innen balra indulva láthatjuk a központi szórakoztató helyiséget. A szökőkútba vizet vezettek. Volt itt egy korabeli fürdőhelyiség, külön öltözővel. Ez a lenti kép jobboldalán lenne, nem látszik sajnos.

A táncos lányok a szökőkút közepén lejtették táncaikat az uralkodó és a nemesek szórakoztatására. Most az én kislányom szaladgál a kút közepén, én pedig kergetem, hogy vegye már le végre a pulcsiját.

A szökőkút egyik oldalán van kétségkívül az erőd egyik legizgalmasabb pontja, Naulakha pavillon. (Bocsánat, az az ember kivághatatlan módon belesétált...turisták!)

Ha távolról nézzük az épületet, olyan, mintha festett falai lennének, de közelebbről látszik, hogy a falak díszítései kőberakások, drága és féldrágakövek. (Magyarországon ennek már a fele se maradt volna meg, én totál meglepődtem, mennyire ép.) A kövek fény hatására különböző színekben pompáznak.

A szökőkúttal szemben található a Tükrök palotája vagy Sheesh Mahal. Ezt ugyanaz a Shah Jahan mogul császár építtette, aki a Taj Mahalt. A díszes fehér márványt freskókkal díszítették és tükrökkel burkolták be egy speciális technikával. Higanyötvözettel készítették a tükröket, de nem a hátlapba tették a higanyt, hanem valahogy az üvegbe ötvözték, máig ismeretlen módszerrel. Sheesh Mahalt a császári család és a közeli segédek számára, személyes használat céljábóól tartották fenn. A szikh birodalom alatt Shah Burj Ranjit Singh kedvenc helye volt ez a rész, aki egy háremet épített a Sheesh Mahal tetejére. Ezt a britek lebontották.

Végül ugyanitt volt ez a fal, innen folyt keresztül a víz az egész téren keresztül bele a szökőkútba.

A fent leírtak mind egy négyzet alapú fallal körülvett területen helyezkednek el. Kilépve innen egy másik nagy területhez és épületegyütteshez jutunk. A kerthez. A kertet hatalmas fal vette körül, hogy az ott élő hölgyek szépségét a külvilágtól elzárva tartsák. A kertben csodálatos növények, a kert oldalán pedig hideg és meleg vizes medencék voltak. A kert oldalán szobák voltak, melyet a meleg nyári hónapokban szállásként használhattak a lakók.

A kert most nem olyan szép, de ha beleképzelitek a fákat, az egzotikus gyümölcsöket és virágokat, máris valami csodát kaptok.

A pulcsit továbbra sem sikerült lehámoznom róluk, de a szökőkutakban kergetőzés folytatódott.

A kert végében volt még az a csarnok, amelyben az uralkodó az államügyeket intézte. Ide érkeztek a követek, az állami vendégek.

Spontánul itt is volt egy szökőkút:

Végül a kert másik végén kilépve a vendégek szállásán találtuk magunkat. Itt nagyon érződött a hindu hatás az oszlopcsarnokon, ld elefántok.

Van két akkora titka az erődnek, amit még mi sem láthattunk. Az erőd két föld alatti szintje, ahol effektív a nyári palota található teljes pompájában jelenleg lezárt terület és turisták nem látogathatják. Talán majd egyszer lesz miért visszamenni.

Badshahi mecset

Szintén nem nagy titok, azok később jönnek. Az erőddel szemben található a Badshahi mecset és fentről nézve az volt az érzésem, hogy el is nyomja az erődöt. A mecsetet a 17. században építették, Mogul uralkodók. A mogul építészet egyik fontos mérföldköve, építésére vörös követ és márványt használtak. A mogul korszak legnagyobb mecsetjéről van szó, mely Pakisztánban a második leghatalmasabb.

A mecset bejárata mellett található az egyik legnagyobb pakisztáni költő Muhammad Iqbal sírja. Sajnabajna nincs kép.

A mecsetet eredetileg egy hadjárat emlékére építették, és a hadjárat jelentőségét mutatta az is, hogy az erőd legfontosabb kapujával szemben húzták fel.

A mecset belsejét virágmintákkal teli márvánnyal díszítették. A mecset több pontján lehet telefonálni, azaz, ha befordulunk az egyik fal felé, a falak  hangot átviszik egy másik sarokba. A mecset szélén tanulószobákat alakítottak ki, melyeket elsősorban vallási oktatási célokra használnak.

És az első titok...

OKÉ OKÉ akkor miért az a poszt címe, hogy Lahore titkai, ha nincsenek is titkok. Íme az első:

Szerintem kevéssé ismert és frissen bevezetett "Food street", pontos nevét nem tudom, ahol fantasztikus éttermek találhatóak, olyanok mint ez. 

Az éttermet egy kurtizán fia építtette, abból a bordélyházból, ahol az anyja is tevékenykedett. Nem ilyesmi nincs is amúgy Lahore-ban, csak és szigorúan táncoslányok akadnak, egyéb szolgáltatásokkal természetesen.

Az étterem az emeleten van, nagyon finom és meglehetősen csípős ételekkel. És ilyen pazar kilátás nyílik az erődre és a mecsetre.

Folyt köv Lahore-ról. Szükségeltetik hozzá egy gyorsabb internet, mert ez a képfeltöltés borzasztó volt. 

S. annyira lelkes, hogy kitalálta, személyre szabja nekem az anyagokat majd és csak hasznos dolgokat tanít nekem. Szuper rögtön eszembe jutott, hogy akkor pár hónap és politikáról meg gazdaságról fogunk beszélgetni és urduul fogok újságot olvasni. Mert ezek szerintem hasznos dolgok.

Felszólítómód

Első óra, köszönés, bemutatkozás és elmondta nekem, hogy mivel én „háziasszony” vagyok ebben az országban, a második órán rögtön a felszólító móddal folytatjuk, hogy tudjak a szolgákkal, őrökkel, sofőrökkel „beszélgetni”. Ezen a ponton elnyomtam magamban egy káromkodást. Egész úton hazafelé morogtam, hogy micsoda sértés ez nekem, még, hogy én háziasszony!

Azt kell, hogy mondjam, nagyon hasznos volt a második óra és belátom, ebben az országban tényleg háziasszony vagyok. Tudom, kik azok, akik mosolyognak ezen a soron és innen üzenem, hogy ez nem vicces és majd személyesen megbeszéljük…

Nyelvtanulás vagy társadalomkutatás?

Az urdu nyelv szerintem nagyon szépen tükrözi a pakisztáni társadalom jellegzetességeit. A felszólító mód, erre egy ékes példa. Egyes szám második személyben kapásból 2 felszólítás van, az egyik az udvarias (kb mint „Kérem, mossa fel a padlót!”), a másik a parancsolóbb vagy gyerekeiddel szemben használatos („Mosd fel a padlót!”). Én úgy értettem, hogy a közvetlen környezetedben élő emberekkel szemben használhatom a második verziót. De a sofőr már volt, hogy kijavított engem, az udvariasabb fajtát használhatnám inkább vele szemben. Szegény nem vette jó néven, hogy pakisztáni utasításokat kap tőlem és nem kérés formájában fogalmaztam meg. Igaza van egyébként. A varázsszó, a "kérlek" itt is működik, a kevéssé udvarias mondatok előtt is: "meherbani se"

A másik kedvencem, hogy van egyfajta túlzott udvariaskodás a hierarchiában felette állókkal szemben. Így, ha elutasítunk valamit, azt nem úgy mondjuk, hogy „nem nem kérünk”, hanem úgy, hogy „igen, nem kérünk”. Dzsi nehi – (dzsi=igen – nehi=nem)

És végül, a  birtoklás azaz a to have angolul. Birtokolni csak tárgyat lehet. Én nem mondhatom azt, hogy 2 gyerekem van – I have 2 children. Valahogy úgy mondjuk, hogy „nekem van két gyerek”. Sajnos azonban ez nem vonatkozik a szolgákra, beosztottakra a ház körül. Nem akarok ilyen messzemenő következtetéseket levonni, hogy „őket nem kezelik emberként” vagy „tárgyként kezelik őket”, de nyelvtanilag valószínűleg ez így van. Birtokolhatok sofőrt, kertészt, cselédet, őrt. Az urdu tanár azt mondta, hogy azért velük szemben se használjam ezt, aztán 2 órával később egy urdu szövegben ő maga használta a kifejezést. Attól tartok ez továbbra is elterjedt, de egyelőre nem fenyeget az a veszély, hogy ilyen beszélgetésbe keveredjek.  

Nyelvtani alapok

Szóval csupa életbevágóan hasznos dolgot tanultam második órán:

„Engedjétek be a pizzafutárt!” – „Pizza wali ko bulao!”

„Állítsátok meg a jégkrémes kocsit!” – „Ice cream wali ko roko!” – (Jólnevelt gyerekeim egyszer az utca közepén bömböltek, mert későn értünk ki és elment a fagyiskocsi… Azóta nem hibáztam, mindig elcsíptük.)

Urduban nagyon sok az arab szó (pl köszönöm – Sukria), ezzel együtt sajnos nem fogom érteni az arabokat, ha megtanulok rendesen urduul. Viszont találkozom magyarban meghonosított szavakkal, például „kahmra” – szoba és „kuta” – kutya többesszámban.

Az is fura, hogy urduban arab írást használnak, így fonetikusan leírva mindenki másként ír mindent. Van a tanáromnak olyan szövege, ahol két mondatban másként írta le ugyanazt a szót.

Egyébként a nagyobbik lányommal versenyzünk, ki tud jobban urduul, de ők a betűkkel kezdték. És B. frankón jobbról balra követi a betűket és megismeri, melyik micsoda. Ami nekünk krikszkraksz, az B-nak már értelmes szó.

Van még egy általános megfigyelésem, az pedig az, hogy szerintem az urdu tanár más urdut tanít, mint amit az emberek használnak. Vagyis másként fogalmazva, nyelvtanilag nem egységesen beszélnek az emberek.

Urdu eredete

Az urdu nyelv nem a helyi őslakosok által beszélt nyelv. Ellenkezőleg, az urdu az indiai szubkontinensen a muszlim katonák nyelvezete, melynek alapja a hindu nyelv keveredve perzsa és török/arab szavakkal. Magaz az urdu szó egy török szóból származik (ordu - hadsereg) és innen ered az angol horde vagy magyar horda szó. Az urduban azonban viszonylag kevés a török rokonság, átvettek szavakat, de nyelv alapvetően a hindi nyelvhez hasonlít. Az urdu akkor került előtérbe, amikor a brit gyarmatosítás idején a britek a hindi és angol nyelvek mellett hivatalossá tették az urdut is.  

Az urdu jelenleg Pakisztán hivatalos nyelve, az oktatás, újságok, filmipar nyelvezete, de eredetileg a lakosság egy nagyon kis része beszélt otthonában urdut és mind a mai napig az egyes területek saját nyelvet használnak az urduval szemben. 

Gyakorlat

És akkor biztos kíváncsiak vagytok, meddig jutottam. Nem sokáig, de azért elvagyok. Nagyon nehezen zsúfolom be a mindennapokba, mehetne jobban. Amíg a sofőrünk betegeskedett, addig egy másik sofőrt kaptunk, aki nem tudott olyan jól angolul és nagyon rá voltam kényszerülve az urdura. Most újra a régi sofőr van, egyszerűbb az angol.

Először a pizzafutáros mondatot vetettem be az őröknek. Kikiabáltam, mintha mi sem lenne természetesebb, majd beléptem a házba és ekkora volt az örömöm:

A férjem épp a lépcsőn állt és csak a teljesítményem második felét látta. Először nem tudta mi bajom, aztán elmeséltem neki és megdicsért.

Egyre több szót értek és néha már tudom, miről beszélnek körülöttem. Eleinte 1-1 mondattal jöttem haza, amit mint egy gyerek elismételtem mindenkinek és vártam a reakciókat. Odamentem az őrökhöz és elmondtam nekik, hogy gyönyörű lányaim vannak: „Méré bétia hubsurat hain.” Azok engedelmesen mosolyogtak.

Elmondtam a sofőrnek és az őrnek, azok is mosolyogtak. Elégedettségemet csak a kertész szakította meg. Még tavaly év végén megjelent nálunk két kertész, akik azóta is rendszeresen látogatnak minket és ennek eredménye szépen látszik is a növényeken és a virágokon. A főni kertész egy idős bácsi, nagyon bírom, bár gyanús egy kicsit, hogy a múltkor sokat fizettem a virágokért. A bácsi mindig sztoikus nyugalommal és egy kézlegyintéssel szokta kísérni a hóbortjaimat. Hozzá is odamentem és elmondtam neki a mondatot. Mosolygott, majd mormogott valamit. Én már épp fordultam volna sarkon, hogy akkor újabb pirospont behúzva, mire a sofőr odaszólt angolul: „Madam, a kertész azt kérdezi, hány gyereke van?” Felnevettem, tiszta szívből, persze a mormogásból ezt nem vágtam le. Aztán gyors előkapartam a 2-t a szótáramból és egyszavas választ adtam.

A múltkor pedig a boltban hallottam, hogy rosszul számolta a boltos a tejport, amit az őröknek vettem és kevesebbet számolt el. Azonnal szóvá is tettem, annyi volt a bökkenő, hogy a 4-es szám nem jutott az eszembe és helyette 5-öt mondtam. Az őr, aki velem volt, gyorsan helyrerakott. Nagyon büszke voltam magamra, hogy egyedül nekem tűnt fel az elején a rossz szám és így a helyes összeget (többet) fizettem neki. Tök buli az urdu, még anyagilag is rosszabbul jártam vele :)

De a legbüszkébb arra vagyok, hogy a múltkor urduul mutatkoztam be egy nagyobb társaság előtt. De ez már egy másik történet lesz…

Sziasztok!

Végre szabin és reményeim szerint ontom majd magamból a posztokat, mert nagyon sok dologról szeretnék megint írni. Kezdjük egy személyesebb témával.

A kiköltözési csomagunk részeként felajánlották nekünk a férjemmel, hogy tanulhatunk urduul, ha szeretnénk. Én úgy döntöttem élnék a lehetőséggel.

Miért?

Hogy miért? Idézném gimnazista némettanárnőmet: “Nyelvet tanulni a legklasszabb dolog a világon: megismered az embert, megismered a kultúrát és még az agyad is használod a nyelvtanulás közben.“ Na jó, nem pont így mondta, de ez volt a lényege.

Az urdu tanárom az egyik legjobb fej helyi, akivel eddig találkoztam. Végre valaki, aki érti vagy inkább megérti a kérdéseimet és tudja, hogy a kérdés mögött mi az, ami az én agyamban a feldolgozhatatlan konfliktust jelenti.

Sokszor elkalandozunk és rengeteget mesél nekem Pakisztánról. Vacsorát szervezett más helyiekkel és külföldiekkel; segít nekünk megismerni a pakisztániak gondolkodását. Amióta nyelvet tanulok gondtalanul feltehetem a kérdéseimet és végre kapok rájuk feldolgozható választ. 

Az urdu egy teljesen sajátos logikájú nyelv. Angolból, franciából, spanyolból a legtöbb ember tud legalább 1 ismert szót mondani, vagy vannak ismerős dolgok, amik hasonlítanak más tanult nyelvekhez. Van kapaszkodó vagy legalább a dallam, a hangzás ismerős. Urduban semmi, egy nagy sötét folttal indultam, ami most kb sötétszürkévé „halványult”. Amikor próbálok mondatokat összehegeszteni, úgy érzem, olyan kerekek forognak az agyamban, amiket máskor nem használok, emiatt elég darabosan mennek előre és az ajkaimat is kb ilyen ütemben hagyják el a szavak.

Az urdu bár elsőre haszontalannak tűnik, de globálisan nézve talán nem is az. Pakisztán lakossága kb 210 millió fő. Az urdu egy mesterséges nyelv, nem mindenki beszéli, de a többség azért igen. Az urdu nagyon hasonlít a hindu nyelvhez. Egy pakisztáni simán elboldogul Indiában is a nyelvet tekintve. India lakossága jelenleg kb 1,3 milliárd. 

Sokat fogok még mesélni az urduról, az alábbi posztban csak eljutok az első órámra és megismeritek a tanárt, a nyelvről majd később.

Első óra

Novemberben kezdtem el az órákat, akkora sikerült urdu tanárt találni. Két opcióm volt:

1. Elmegyek egy tanárhoz, akiről tudják, hogy jó, de nem jön házhoz, nekem kell eljutnom hozzá. Cserébe viszont nem lakik messze.
2. Vagy van egy ismeretlen tanár, aki házhoz jönne.

1 mp gondolkodás után az 1. opciót választottam. Örömömet azonnal tudattam a sofőrrel és az őrrel. Mondtam nekik, hogy jövő héttől urdu és a leghatározottabb hangomon közöltem velük, hogy gyalog fogok odamenni.

Bejelentést néma csend követte. Először a sofőr mert megszólalni: „Madam, a Boss – (férjem) – meg fogja ezt engedni?” Itt kezdtem bepipulni és még határozottabban mondtam, hogy efelől biztosíthatom, feltéve, hogy egy fegyveres őr elkísér.

Egy héten keresztül minden nap próbálkoztak: teljesen biztos vagyok-e benne, hogy sétálni szeretnék. Nehogy azt gondoljátok, hogy a biztonság miatt aggódtak, inkább az nem fér a fejükbe, hogyha a Madam (ez vagyok én) mehetne kocsival is, akkor minek akarna sétálni.

A biztonságot illetően felkészültünk. Kétszer elmentek a környékre, két különböző időpontban, hogy ellenőrizzék. A nagykövetségen kapott biztonsági előadás óta tudom, hogy rendszertelenül kell órákra mennem és váltott útvonalon. Egy személyi védelemre képzett őr kísérget, akitől útközben kapok leckéket, hogy melyik oldalon kell sétálnom, milyen sebességgel, hogy biztonságban legyünk.

És elérkezett a nap. A három őr, aki a házra vigyáz kikísért a kapuig és még egyszer megkérdezték, hogy teljesen biztos vagyok-e abban, hogy gyalogolni szeretnék. Erre már csak morogtam valamit majd kiléptem a kapun a „vadvilágba”. Az első bátortalan pár lépés után (a fegyveres őr mellett) megcsapott a szabadság szele. (Ezt a kifejezést régen a metró menetszelére használtam, mikor elkerültem Budapestre egyetemre.) Kicsit azért fura szabadságról beszélni, a fegyveres őrökkel teli pakisztáni utcákat járva. De az én boldogságom teljes, a pálmafák és szögesdróttal körülvett villák kertjei alatt sétálok.

Oké oké, tudom, hogy nem vicces, mert bármi bajom lehetne. Tényleg teljesen biztonságos a környék, simán mehetnék őr nélkül is, de meg sem fordult a fejemben, esküszöm!

Az őr, erről szerintem nem írtam, de lecserélődött tavaly ősszel és egy nagyon korrekt személyes védelemre képzett őrt kaptunk, aki kísérget engem. Az őr nagyon kedves és kitalálta, hogyha én megtanulok urduul, akkor neki angolul kell gyakorolnia. Annyira koncentrálok, hogy felfogjam, amit mondani szeretne, hogy már pár perc séta is felér egy agytornával. De megéri, annyi jó sztorija van. Kongóban szolgált ENSZ misszió alatt katonaként. Szokott mesélni a pakisztáni hadseregről, nagyon vallásos, mesél a szúfikról. Mesél a fiáról, aki inkább a nagyszüleivel él és nem a szüleivel. Az iker lányairól, akik osztályelsők. Egyszer fényképet is kértem tőle a családjáról, kb 1 héttel később megjelent vele. A telefonján 5 db kép volt, az egész család szépruhában, kifestve, beállított háttér előtt. Tuti nekem csinálta és egy hétig készültek rá. Nagyon kedves tőle.  

Urdu professzor

És miután ennyi megpróbáltatás után eljutottam az órára, a legnagyobb meglepetés tényleg a tanár volt. S. egy Indiában élő muszlim családban nőtt fel. A család később költözött Pakisztánba. S. szenvedélye a francia nyelv volt, anyanyelvi szinten beszél franciául. Angolja is tökéletes, sokkal jobb, mint az enyém. Nagykövetségeken szolgált, először a tunéziai nagykövetségen, hatalmas történetei vannak az angolul nem beszélő (!) nagykövetről. Aztán a francia nagykövetségen dolgozott, különböző beosztásokban kb 30 évig. Érdemeiért a francia állam kitüntetésben részesítette, ő és családja francia állampolgárságot kapott. Felesége angoltanárnő, aki különböző nagykövetségek, NGO-k dolgozóit tanítja angolra.

S. másodállásban vagy inkább hobbiból tanít urdura diplomatákat és érdeklődőket. Nyugdíjas éveit pedig az Uber adta lehetőségekkel teszi színessé. Vett 1 vagy 2 autót Uber céljából, amelyekhez próbált sofőröket keresni több kevesebb sikerrel, de nagyon kitartóan és ebbe fektette a pénzét. Egyelőre fut a vállalkozása, de nagyon bírom, ahogy a kálváriáiról mesél a sofőrökkel. Volt sofőr, aki 2 órát állt az alkalmazásában, majd rájött, hogy tulajdonképpen nem tud egyszerre vezetni és navigációt használni. 

Uberezni Pakisztánban, zseniális gondolat szerintem. (Nyugi meg sem fordult a fejemben, hogy beüljek egy olyan kocsiba.) Az azért érdekes, hogy Pakisztánban működik az Uber, más országokban, meg nem. :P

S.-ről nekem mindig a nagypapám jut eszembe, aki nyugdíjas éveiben németet tanított. Urdu nyelvkönyvek nincsenek nagyon és a nagyapám se szerette a német nyelvkönyveket, így mindketten nyomtatott anyagokat használtak. A nagyapámhoz hasonlóan minden egyes óra azzal kezdődik, hogy szidja a nyomtatót, mert nem nyomtat vagy 10 példányban nyomtat vagy csíkosan nyomtat. Nekem ezt annyira jól esik hallgatni, igazi komfort érzetem van nála, mintha a nagyszüleim házának verandáján ücsörögnék, nagyapámat hallgatva.

S. franciául tanított korábban, állítom én vagyok az első urdu tanítványa, ahol angolt kell használni, így az összes anyag franciául van. 3 hónapot tanultam franciául, de csak azért, hogy ne tudjanak eladni, és nem vagyok meggyőződve a sikerről. Szóval nagyon minimálistól egy fokkal lejjebb van a tudásom. Ezt megneszelte S. és kitalálta, hogy nem mindig fordítja le nekem az anyagokat angolra, legalább gyakorlom a franciát. Néha, ha valamit nem tudok, akkor spanyolul magyaráz. Spanyolt én többet értek, ő meg néha tudja spanyolul a fogalmakat, így van, hogy a nyelvtant spanyollal példázza. És akkor megkapjátok az átlagos urdu órát, ahol alapvetően angolul mondja el azt, amit franciául leírt, de a tisztább értés érdekében még spanyolt is beleszövi. És amikor váratlanul megkérdez valamit urduul, néha akkora a kavar a fejemben, hogy magyarul válaszolok neki, mert már nem tudom, milyen nyelvről beszélünk. Ő meg néz rám és én csak nevetek.

Folyt köv.

Múlt hétvégén Iszlámábádba látogatott a szaúdi koronaherceg, Mohammad bin Salman, akit a sajtó csak lazán MBS-ként szokott emlegetni.

Önmagában az, hogy egy politikai vezető meglátogat egy másik államot, még nem akkora nagy szám. Azonban esetünkben nem akármilyen látogatásról és ennek megfelelő mértékű vendégszeretetről volt szó.

Pakisztánban a folyó fizetési mérleg hiánya 10 milliárd dollár körül van. Próbáltam pontos számot keresni Nektek, de mindenki más számot ír, a 10 milliárd a nagyságrendet jól érzékelteti. A nyáron megválasztott kormány, Imran Khan vezetésével pedig mindent elkövet, hogy valahogy pénzhez juttassák Pakisztánt. Tárgyaltak a kínaiakkal, és erről nem nagyon lehet tudni miben állapodtak meg. Itt volt Abu Dhabi koronahercege, akivel 3 milliárd dolláros pénzügyi segélycsomagról egyeztettek. És végül megérkezett a szaúdi herceg.

Az a szaúdi herceg, akinek nemzetközi renoméja erősen lecsökkent a jemeni háború és Dzsmál Hasogdzsi (Jamal Khashoggi) isztanbuli szaúdi nagykövetségen történt meggyilkolása óta. A nemzetközi sajtó szerint a pakisztáni (és az azt követő kínai és indiai) látogatások a herceg nemzetközi hírnevének helyreállítását hivatottak szolgálni (charm offinsive).

A másik fontos összefonódási pont a két ország között, a hadsereg. A szaúdiaknak van pénzük, de nem olyan erős a hadseregük. A pakisztániaknak nincs pénzük, de van egy nagyon erős hadseregük. Pakisztán pedig hol hivatalosan, hol nem hivatalosan, de katonailag támogatja Szaúd Arábiát. 

Már hetekkel korábban mindenki a látogatásról és annak előkészületeiről beszélt. MBS két napos vizitjére ugyanis több mint 1500 emberrel érkezett. Jó-jó, tovább ment Indiába és Kínába is, ez így már mindenképpen indokolja az 1500 főt. A látogatásra 300 Toyota Landcruiser Prado gépkocsit béreltek és a város ötcsillagos hoteleinek (2db) gyakorlatilag minden szobáját lefoglalták. Az "átlagos" vendégeket kitették a szállodából. Állítólag 3000 galambot röptettek fel, amikor a herceg megérkezett.

A herceget a miniszterelnök házában szállásolták el. Természetesen magával hozta kedvenc bútorait és kondigépeit, melyeket több konténerben szállítottak ide a látogatásra. Én mindig mondom a férjemnek, hogy nem pakolok sokat a nyaralásra, most legalább lesz hivatkozási alapom. Tessék, a dohányzóasztalt otthonhagytam!

A várost és a légteret gyakorlatilag lezárták, a látogatás idejére. A légiforgalmat Lahore-ba irányították a látogatás idejére. A koronaherceg szombaton érkezett volna és vasárnapig maradt. De megtévesztés végett az utolsó pillanatban egy nappal eltolták a látogatását. Mi sem természetesebb ilyenkor, hétfőn helyi munkaszüneti napot hirdettek Iszlámábádban. A gyerekeimnek nem volt suli, a férjemnek nem kellett dolgozni menni. Szombaton, kerülve a hercegi útvonalakat, elindultunk a Margallára (Iszlámábád melletti hegyekbe) kirándulni a barátainkkal. Csakhogy, ezt sem bízták a véletlenre, a Margallára vezető összes kirándulóutat lezárták, mindenhonnan visszafordítottak minket. A várost teleplakátolták a herceg fényképével, aki Pakisztán legnagyobb barátja. A kép az egyik helyi cukrászdában készült:

Állítólag a látogatás alkalmával a herceget egy aranyozott fegyverrel lepték meg a pakisztániak. Én ezt csak és kizárólag nem teljesen megbízható nemzetközi hírportálokon láttam, így nem vagyok biztos az ajándék valódiságában, de íme a kép:

Amikor az első részletek kiderültek az irdatlan számú kísérőről és az előkészületekről, kétségbeesve horkantam fel a kocsiban az egyik helyinek: "Mennyibe fog ez Nektek kerülni?" Mire azt válaszolta nekem a helyi, hogy természetesen az utazás minden költségét a herceg állja. Tudja, hogy Pakisztán nehéz helyzetben van, nem akarja, hogy még rosszabb helyzetbe kerüljön a látogatás költségei által. Majd a végén hozzátette: "Mi csak a biztonságáról gondoskodunk." Jaja, "csak" a biztonságáról, meg a munkaszüneti nap miatt kiesett GDP, meg a város lezárása, meg a minden.

Mindenkit megnyugtatok, a herceg jól érezte magát. Imran Khan azt kérte tőle, hogy a Szaúd Arábiában dolgozó 2,5 millió (!) pakisztánit tekintse sajátjának. Mire MBS azt válaszolta, gondoljanak rá úgy, mint Pakisztán nagykövetére Szaúd Arábiában. 

A pakisztáni oldalt tökéletesen meg lehet érteni, hiszen pénz vártak a hercegtől, így mindenképpen szerették volna, ha MBS jól érzi magát. MBS jól érezte magát. Jelezte, hogy szabadon enged 2000 pakisztánit, akik szaúdi börtönökben raboskodnak. Ezen a ponton azért európaiként felkaptam a fejem: most 2000 ártatlanul bebörtönzött pakisztániról vagy 2000 bűnözőről van szó? 

20 milliárdos csomagban állapodtak meg a herceggel, ennek tartalmáról nem lehet sokat tudni, annyit, hogy 8 egyes források szerint 10 milliárd dollárt fektetnek be a szaúdiak egy olajfinomítóba. És akkor most újra felteszem azt az bizonyos kérdést: "mibe fog ez Pakisztánnak kerülni?" vagyis "mit ígért Pakisztán cserébe?".

Tavaly, amikor voltak a demonstrációk Asia Bibi ügyében, megemelték a ház körül ránk vigyázó őrök számát 3-ról 5-re. Aztán decemberig ez így is maradt, ami elég nagy népsűrűséget eredményezett a kertünkben.

Közben sikerült elérni, hogy a kert közepén lévő őrbódét a hátsó kert sarkába tegyék át. Aztán megjelent egyik nap itt két kertész, akik szép nagy rendet vágtak és azóta már a füvet is sikerült helyreállítani. Egyik nap anyukám megkérdezte tőlem, hogy az őrök, a ház körül hova járnak pisilni. Az őszinte válaszom az volt, hogy fogalmam sincs. De kétségbe estem, mi van, ha az őröknek nincs wc-jük és a kertben végzik a dolgukat. Még aznap megkerestem a sofőrt, aki tud angolul, hogy lenne egy nagyon hülye kérdésem. Mégis milyen wc-t használnak az őrök? A sofőr megnyugtatott, Madam, nyugodjon meg, a „servant quarter-ben” van wc.

A servant quarter a házunk része és egy külön lépcső és bejárat tartozik hozz. Szokás szerint nagy naivan elképzeltem egy kis lakást, konyhával, 1 hálószobával, mégiscsak quarter-nek hívják és korábban itt egy család lakott, aki karban tartotta a házat. Jeleztem a sofőrnek, hogy szeretném megnézni. Azért neki, mert jelenleg a sofőr alszik benne egy-egy este és a személyi védelmünkről gondoskodó testőr, ha éjszakai műszak van, azaz, ha este 9 után érünk haza.

Ő ráérzett arra, hogy most van itt a lehetőség, hogy kérni lehessen és jelezte, hogy hát wc az van ugyan, de az őrök már jelezték, hogy az előző főnökük mindig vett nekik teát. „Ezt eddig miért nem mondtátok?” – kérdeztem kétségbeesetten. Még kérdezgetni kezdtem, hogy nincs-e másra szükség, kaja, tisztítószer, akármi. Mondta, hogy csak tea. Megint gondolatban elképzeltem, hogy kapnak 1-2 doboz filteres teát és akkor ezzel meg is volnánk.

Aznap elmentünk teát venni. A tea 3 dolgot takar, szálas teát, tejport és irgalmatlan mennyiségű cukrot. Vizet melegítenek maguknak, abba beleteszik a teát, a tejport, mert mégiscsak brit gyarmat voltak és a teát tejjel szokás inni. És a cukor, a legfontosabb: 1 hónapban a két műszaknak 2*4/5 kg cukrot kell venni és elfogy, bár nem ellenőrzöm, de nem hiszem, hogy hazavinnék a feleségeiknek sütemények sütéséhez. Szóval ez a tea inkább cukor teával. Az őrök száma visszacsökkent 3-ra, azóta már kevesebb teát és tejport veszek, de a cukor mennyisége változatlan. 

1 nappal később megnézhettem a sofőr alvóhelyét a házunk oldalában. Nos, ahogy az lenni szokott, naivitásom megint kapott egy jó nagy pofont a büdös valóságtól. A servant quarter az 1 kis szoba, egy ággyal. Tél közepére sikerült elérnünk, hogy egyáltalán legyen benne fűtés is. Még, hogy lakás! Van a szoba ajtaja előtt egy kisebb tér, kb 4m2, aminek nyitott a teteje és ott áll egy tűzhely és egy mosdókagyló. Tehát ha esik az eső, akkor főzni nem nagyon lehet. A térből pedig nyílik egy helyiség, ajtajára nem emlékszem, de rettenetes volt, ami odabent fogadott. Wc-nek alig nevezhető valami guggolós izé. A rejtély megoldódott, ide pisilnek az őrök, a csodálatos kis kertem épségben van, amíg a őreink egy büdös koszos izében végzik a dolgukat... nagyon csodálatos világ ez...

Nem fogok tudni normális körülményeket teremteni nekik. Ezt elfelejthetem. Fűtést intéztünk, még egy normális mosdóval lógok nekik. Próbálok nagyon kedves lenni, viszek nekik kaját, néha adok nekik meleg ételt, és becsempészek gyümölcsöt vagy édességet a teás cukor mellé. Vigasztalhatom magam, hogy itt egyáltalán nincs rossz soruk más háztartásokhoz képest, de ez is egy önámítás. Hiszen én is csak azért csinálom, mert ők lesznek azok, akik vagy eldobják a fegyvert és cserben hagynak, ha valami történik, vagy küzdenek értünk.

Load-shedding

Google translate szerint „lekapcsolási”. Örülök, ha a fogalomról egy értelmes bekezdést tudok írni, fordítást már nem vállalok. Ez egy igazi pakisztáni dolog, az áramkimaradásokhoz van köze. A lényege az, hogy mivel túl van terhelve az elektromos hálózat Pakisztánban, ezért időnként lekapcsolják az áramot. Ez a 21. században igen kellemetlen tud lenni egy hűtőgép esetében például, hogy a wifiről vagy a villanyról már ne is beszéljünk.

Ezért a tehetősebb emberek háztartásában ilyenkor bekapcsol a kertben vagy utcán elhelyezett generátor, ami egy egészen aprócska, nagyon halk szerkezet és kertünk ékes díszítéséül szolgálhat, íme:

Mindamellett nem olcsó mulatságról van szó, a generátorok bérleti díja (kb 1.000 USD/hó) illetve megvásárlása (kb 40.000 USD) elég tetemes összeget vesz igénybe.  

Ha szerencsénk van, akkor a generátor önmagától azonnal bekapcsol, ha nincs szerencsénk, akkor kézzel indítják be, ilyenkor jól jön a fekete doboz (szünetmentes táp), ami az áramkimaradást hivatott elkerülni. 

Ugye felmerül a kérdés, hogy miért lehet ez egyáltalán probléma (ez is) Pakisztánban. Sokrétű dologról van szó, az atomtitkokkal történő kereskedelem hatására az atomerőművek fejlesztése nem ment gördülékenyen. A vízierőművek a vízhiányos területeken ugye nem sokat érnek és a hegyekben pedig télen befagy a víz. A legnagyobb probléma nem is a termeléssel van, hanem a hálózattal. Nagyon sokan lopják az áramot, ami a hálózat karbantartását jelentősen nehezíti. A termelésbe fektetnek és nem a hálózatba. Hiányzik a megfelelő technológia, és ami van, az is karbantartásra szorulna, ehhez szaktudásra lenne szükség, ami megint nincs.

Blood money

Azt szokták mondani, hogy Pakisztánban egy emberi élet értéktelenebb, mint máshol a világon. Közgazdaságilag mindenképpen, társadalmi szempontból én ezt egyelőre nem tudom megítélni.

A blood money egy iszlám jogi fogalomból jön, ez pedig a diya. Ez gyakorlatilag egy kártérítés, amelyet az áldozat családjának, örököseinek fizetnek gyilkosság, testi sértés vagy anyagi kár esetén. Ezzel pedig elkerülhető a bírósági tárgyalás és ejtik a vádakat.

Az áldozat vagy sértett családjának bele kell egyeznie és csak akkor érvényes a kártérítés, ha mindkét fél megegyezik. Bizonyos jogi esetekben nincs lehetőség a vérpénz alkalmazására. Ha például a szolga megöli azt, akinek szolgál, akkor a blood money intézménye már nem működik.

Nem pakisztáni sajátságról van szó, Iránban, Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben is alkalmazzák. Iránban és Pakisztánban nincs különbség muszlim és nem muszlimok közötti vérpénz esetén (fizető személyét tekintve), a többi országban van. Nem egy emberről hallottunk már (sajnos nem csak helyiek), akik alkalmazták az intézményt, főleg halálos közlekedési balesetek után. Ezt csak azért írom, mert nem egy-két elszigetelt esetről van szó, hanem egy működő jogintézményről.

Az egyik leghíresebb eset Raymond Allen Davis ügye volt. Raymond Allen Davis amerikai katona volt, de egy privát biztonsági cég alkalmazottjaként jött Pakisztánba. Később kiderült róla, hogy a CIA alvállalkozója is volt. 2011-ben Davis megölt két fegyveres férfit Lahore-ban. Ugyan diplomáciai mentességet élvezett, ezzel együtt letartóztatták és megindult ellene az eljárás kettős gyilkosság és illegális fegyverbirtoklás miatt. Börtönbe került, ám 2 hónappal később elengedték, mert 2,4 millió dollárnyi vérpénzt fizettek a két elhunyt férfi családjának. A bíróság ejtette a vádakat és David elhagyhatta az országot. Az ügy elég homályos, mindkét oldal részéről és nem javította a két ország diplomáciai kapcsolatait.

Pakisztánban nagyon olcsó a munkaerő. A hatalmas népességre nagyon kevés a munkalehetőség jut. Amit Európában egy ember pozíciójának neveznénk, azt itt minimum ketten, de inkább hárman látják el. A fizetések nagyon alacsonyak. 

Élelmiszerboltban a saját két szememmel láttam (és nem, nem hiszem el ha más mondja), hogy amíg az egyik ember felmosott, addig egy másik ember kartonpapírral legyezte a felmosott felületet, hogy gyorsabban száradjon. A pénztárnál pedig hárman vannak, egy lehúzza a terméket, egy ül a pénztárgép előtt és megnyomja az enter gombot a fizetésnél, (minimum) egy pedig pakolja a táskáimat. A vásárlás végeztével egy biztonsági őr kinézetű ember pedig nyom egy pecsétet a blokkra. A táskámat nem nézi meg, csak az a feladata, hogy lepecsételje a blokkot...

Nem akarok olyan messzemenő gondolatmenetbe kezdeni, hogy mivel több ország munkaerőhiánnyal küzd, talán célszerű lenne a kereslet kínálatot globális szinten kiegyenlíteni. Tudom én, hogy kulturálisan ez nem egyszerű kérdés, gazdaságilag azonban számomra igen leegyszerűsíthetőnek tűnik.

Na de a poszt célja nem az, hogy a munkaerő hiányáról elmélkedjek, hanem az, hogy a megélhetésért bizony elég kegyetlen körülmények között kell dolgozniuk embereknek.

A férjem rendszeresen küldi a lentiekhez hasonló képeket. Az irodájukhoz közel zajlik egy építkezés. Már többször jelentették az illetékes hatóságoknak, hogy emberek mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgoznak az építkezéseken, íme néhány kép:

Na jó ez így nem is olyan para:

De így????

Nem, nem csak az a probléma, hogy például nincs rajtuk védőfelszerelés: 

Itt sem:

Na ki találja meg a munkást a következő képen?

Íme a megfejtés:

Bevallom őszintén, van egy ember Pakisztánban, akit nem kedvelek. Nem tudom, miért, de nem vagyunk jóban. Sárkányosnak szoktam nevezni, mert telefonja borítóján egy óriási sárkány van. A Sárkányosnak kell elmesélnem, ha valami problémám van a házban pl kiégnek a lámpák, elromlik valaki, eldugul a wc, nincs áram, nincs melegvíz, nem működik a fűtés, hogy csak a leggyakoribb panaszaimat említsem.

Történetesen ez heti szintű kapcsolatot jelent, úgyhogy elég gyakran látjuk egymást. Egy történet róla: a gáztűzhelyem 5 állása közül csak 3 működött kb 3 hónapig és az is nehezen. Mikor érzékeltem a problémát (kb második napomon), mondtam a Sárkányosnak, hogy 2 nem működik. Erre néz rám és közli velem, hogy de 3 működik. Mire nézek vissza rá és megismétlem: 2 nem működik. Majd ő ismét visszanéz és közli, hogy de h-á-r-o-m igen. Mondom k-e-t-t-ő NEM! Mire azt hiszem feladta. Persze nem csináltatta meg addig...

... amíg egyszer a Sárkányost a főnöke is elkísérte a szemlére. Újra elismételtem minden addig meg nem oldott panaszomat, a főnöke meg folyamatosan mondta neki urduul gorombán a magáét. Hozzám odafordult és mindig udvarias volt, majd visszafordult a Sárkányoshoz és morgott. Kiválóan szórakoztam a műsoron. (Mindenki megnyugtatására: azóta már jól működik mind az öt állás a gáztűzhelyen.)

Azért jöttek, mert gáz szagot éreztünk és kislányok nappalijában. Ez ugye eléggé nem jó jel, ketten jöttek megnézni. Háttérsztori: Pakisztánban ugyan be van kötve a gáz a házakba, tehát lehetne fűtőtesteket telepíteni, de senki nem teszi. A gázellátás nem túl jó (gyakran leesik a gáznyomás, ami miatt kialszik a láng), a bekötés is rossz, így sok halálos áldozatot követel a gázfűtés. Mi is légkondival fűtünk. Egy ilyen kiálló csőben, amelyre nincs fűtőtest telepítve éreztünk mi is gázt. 

A gyerekek fent játszottak és megérkezett a Sárkányos a főnökével, hogy elemezze a problémát. Egyszercsak az egyik előkapta az öngyújtóját, rámnézett és ártatlanul megkérdezte: "Madam, may I...?"

"NOOOOOOOOOOO!" üvöltöttem rájuk. A kislányokat leküldtem, elbarikádoztam, én is lementem és felkiabáltam, hogy most lehet. Nem történt semmi, na de mégis azért kérem... atya szent ég, még mindig kiver a víz, ha erre a jelenetre gondolok. Most viszont tudjuk nincs gázszivárgás a házunkban. 

Végül álljon itt a Safety first rovatban két kép, mely a közlekedési helyzetet jellemzi biztonság tekintetében:

Ez a kép a Margallára menet készült, egy kanyargós hegyi úton felfelé... 

Sok új fogalmat tanultam kinn az elmúlt 4 hónapban, ebből a szókészletből szeretnék megosztani párat, mely pakisztáni életünket színesíti.

Fun fire

Mikor megérkeztem, az első pár héten nagyon sok tűzijátékot hallottam esténként. Mindig kíváncsian tekintgettem ki az ablakon, mégis hol lehet ez a sok tűzijáték és mit ünnepelhetnek. Aztán egyszer belémhasított a felismerés, hogy ez nem tűzijáték, hanem ezek bizony lövések, amit időnként lehet hallani, általában esténként. Meg is osztottam a felismerésemet a helyiekkel, akik legyintettek és elhangzott a „fun fire” kifejezés. Mi lehetne természetesebb és emberibb kifejezése az örömnek a 21. században, mint az éjszaka sötétjébe fellőtt golyók? Az egész testben szétáradó boldogságot (alkohol híján) le kell vezetni valahogy, így a büszke családapa vagy a boldog szülinapos, kimegy és örömében belelő a levegőbe. Vagy! Csillagokra vadásznak.

Kép - éjszakai Lahore

Skin tax

Ezt a kifejezést egy brit anyukától hallottam. Valahányszor a sofőrünknek szóba hozom a kifejezést, olyan nevetőgörcse lesz, hogy mozgó autóban már el se merem sütni neki.

A skin tax nem más, mint a fehér ember adója Pakisztánban és úgy általában mindenhol, ahol az ember fehérebb mint az átlagos népesség. Egy forgalmi adóról van szó, mely alapvetően a fogyasztást terheli. Az adó alapja a megvásárolni kívánt termék vagy szolgáltatás helyi lakosok közötti forgalomban alkalmazott szokásos piaci ára. Az adó mértéke változó, érzésem szerint minimum 50%, maximális mértéke ismeretlen. Adó mértéke alkudozással mérsékelhető, de teljes mentességet bőrszínre való tekintettel nem lehet elérni.

Az adó mértékével kapcsolatban mesélte nekem egy helyi a következő történetet. A pakisztáni illető Isztambulban járt egy bazárban, ahol a török kereskedő „Muszlim testvérem!” felkiáltással üdvözölte. A pakisztáni ki is nézett egy árut, amelyet szeretett volna megvásárolni és történetesen tisztában volt a termék piaci árával. A török kereskedő ennek az árnak a duplájáért ajánlotta a portékát. A pakisztáni kérdőre vonta, és teljesen felháborodva kérdezte tőle, hogy „muszlim testvér” létére mégis miért akarja ilyen szemérmetlenül drágán adni neki a terméket, dupla áron. A kereskedő felnevetett. „Ó, muszlim testvérem! Neked csak a duplájáért adom, ha európai vagy amerikai lennél, 4-5-szörös áron kínálnám.”

Kép - piac Lahore-ban

Playdate

Ez külföldön élő anyukák számára biztos nem újdonság, tehát nem eredeti pakisztáni fogalomról van szó. Ha két anyuka azért találkozik, hogy a gyerekeik közösen játszanak, azt Pakisztánban (is) „playdate-nek” vagy „játékrandinak” hívják. Azt nem tudom kik randiznak ilyenkor:

• az anyukák, akiknek ennyi maradt a magánéletükből a gyerek(ek) születése után és már minden kimozdulást randinak hívnak vagy
• a gyerekek, bár nemre való tekintet nélkül használják a playdate kifejezést. Viszont különösen Pakisztánban, ahol a gyerekeknél nagyjából születésükkor eldöntik, kivel házasodjanak ez a kifejezés nagyon furán hangzik. (Nem, egyelőre a kislányaim még nem kaptak házassági ajánlatot.)

A kép az iszlámábádi Harry Potter étteremben készült

Egy pakisztáni esküvőn jártunk. A férjem egy kollégája hívott el minket, a lánya ment férjhez.

Esküvők Pakisztánban

Pakisztánban az esküvők általában 3-4 napig tartanak.

Utánaolvastam és, amennyire értem az esküvő egy folyamat, amely az eljegyzéstől az ifjú férj és feleség köszöntéséig tart. Az eljegyzést a lány házában tartják és utána a két család folyamatosan ajándékot cserélnek egymással. Maga az iszlám ceremónia az a Nikkah, először a lány házában tartják, ahol a mennyasszony beleegyezését adja a házasságba, a férj nikkah-ját pedig egy mecsetben, ahol szintén tanuk előtt beleegyezik az esküvőbe. Az iszlám és a törvényes jog szerint ezután már férj és feleségként funkcionálnak, de a hagyományos esküvő csak ez után kezdődik.

A Dholki az egy dobfajta, mindkét házban ülnek dholkit, ahol lényegében elbúcsúztatják a mennyasszonyt és a vőlegényt. Bollywood erős hatást gyakorol a pakisztáni fiatalokra is. Az esküvő búcsúztatós napján a fiatalok koreográfiákkal készülnek és megy a mulatozás. Ezt követően Hennával tetoválják a mennyasszonyt (Mehndi). Van még egy táncos esemény a vőlegény házában, ahol megvacsoráznak a vendégek és táncolnak (Mayoon). Ezt követi a Barat, ez a fő esküvő funkciót betöltő nap. Minket is erre hívtak meg. Végül a Walimával zárul a folyamat, amikor az ifjú pár köszönti a vendégeket egy finom étellel a házukban. A mennyasszony ezt követően hazatér a családjához, ahova pár nap elteltével megérkezik a férj és elhozza onnan a mennyasszonyt.

Lehetnek még további események is, de ezeket már nem listázom. Általában a legtehetősebbek csinálják végig a teljes programot.

Meghívó

A meghívót (ld következő kép) az mennyasszony apukája tervezte és az ifjú pár monogramjai vannak benne elrejtve. Ez a meghívó helyi viszonyok tekintetében különlegesnek és modernnek számított, mert bár már lejött róla a felirat, egy ’Mr férjem teljes neve és Mrs. Férjem teljes neve’ felirat szerepelt rajta. Nem az az érdekes, hogy nem tudják a nevemet, hanem, hogy egy átlagos esküvőn az szerepelt volna a meghívón, hogy ’Mr. Férjem neve és családja’.

Igen ám, de Pakisztánban a család alsóhangon 50+ főt jelent, mert a pakisztániak ilyenkor nagyvonalúan hozzáadják a „család” fogalmához az unokatestvéreket, nagymamákat, nagypapákat, nagybácsikat, nagynéniket, másod unokatestvéreket és mindenkit, aki vérségi alapon kicsit is hozzájuk köthető. (Az pedig tényleg mindenki, mert elég sokan családon belül házasodnak, így a vérvonalakat igen nehéz elkülöníteni.) Így el is jutunk az 1500 fős esküvőkhöz. Amin mi jártunk, kis esküvőnek számított, mert „csak” 350-en voltak.

Ahogy már említettem, minket a Barat részre hívtak, azon belül pedig a meghívón a „Rukhsati” szó szerepelt. Utánaolvastam, mert mindenfélét mondtak erről. Valami olyasmi a lényege, hogy a Rukhsati-ig a feleség a szüleire van bízva, semmilyen felmerülő költségét nem állja a férj. A Rukhsati az a pont, amikor elválik a szüleitől anyagilag is és a férjre bízzák a szülők. Ennek gondolom akkor van jelentősége, ha előbb házasodnak a felek, mint hogy a férjnek önálló egzisztenciája lenne. De meg se próbáljatok keresztkérdéseket feltenni, hogy például mi van akkor, ha sosem lesz munkája a férjnek stbstb.

Elkéstünk,…

Ahogy azt megszokhattuk, a férjem mindig jó időpontot választ az utazásaira, így az esküvőre sem tudott jönni, egy üzleti útja miatt. Késéssel érkeztünk Lahore-ba, így kb 20 percem maradt 2 gyereket felöltöztetni (akik kitalálták, hogy a szép ruhájukban még megennének egy-egy csokis croissont, mert éhesek) és magamat rendbe rakni. Természetesen a croissont evés úgy végződött, hogy az egész hotelszoba úszott a morzsában, döntenem kellett a morzsák felszedése vagy a hajam megfésülése között. A morzsákat választottam. A sváb vérem.

Undercoverbe raktam magam, hogy elvegyülhessek. A szőke kócos hajam továbbra is világított a sötétben, ahogy szokott, de egy próbát megért. Történelmi pillanathoz érkeztünk, íme az első kép rólam, helyi öltözetben. Csak fyi alulöltöztem. A pakisztáni nők MINDIG nadrágban járnak, kivéve az esküvőkön, akkor szoknya van rajtuk, vagyis inkább szárinak nevezném, amelyet csodálatos aranyozott, ezüstözött minták díszítettek.

A kocsiban odafelé már útitársaim is idegesek voltak a késés miatt, pedig tudhattuk volna, hogy Pakisztánban sehonnan sem tudunk elkésni, ugyanis mindenki késik.

…de megérkeztünk…

Szóval beléptünk a terembe, ami elsőre egy varázslatos helynek tűnt, mindenhol virágok, szépen megterített asztalok, csodálatos lámpák, díszítés, csillárok, szirmok. A fények ezüstösen csillogtak és mindenhol asszonyok és férfiak aranyozott és színes helyi ruhakölteményekben pompáztak. Elsőre tényleg varázslatos volt a hely és az egész hangulata magával ragadt minket.

Miután beléptünk a terembe egy hosszú pódiumon kellett végigsétálnunk és vendéglátónk, az örömapa bemutatott a család egy részének, nem a teljesnek, csak aki éppen ott volt. Így is teljesen reménytelen volt, hogy akárcsak egy rokonsági fokot vagy nevet megjegyezzek.

…és fotózkodtunk

Aztán elkezdődött az est első számú ugyanakkor egész estét betöltő programja, a fotózkodás. Ennyi képet rólam még életemben nem csináltak. De nem csak rólam, a lányaimról sem. Egyértelműen ők voltak az est hősei, hogy túlélték azt a 300 pózt, amibe be kellett állniuk. Egy ponton annyira meguntam, hogy amikor ott álltunk és ugyanaz a fotós jött oda harmadszorra, hogy képet akar, akkor mondtam a lányoknak, hogy 3-ra nyújtsák ki a nyelvüket, 1-2-3! És a lányaim teljes összhangban mutatták meg a pakisztáni esküvő kíváncsiskodó közönségének, hogy nekik bizony hosszú a nyelvük. A fotós fejére pedig rá volt írva, hogy nem jön oda többet. Egy gonddal kevesebb, már csak 4 másik fotóst kellett lerázni valahogy. Az egyik odáig ment, hogy az este végén, amikor nagyobbik lányom a fáradtságtól elsírta magát, a privát mobiljával fényképezte a síró kislányt, én pedig valami olyasmit mormogtam félhangosan, hogy „elképesztő”. (B. csak azért sírt, mert elhagyta a szirmokkal teli tálcáját, de gyorsan kerítettem neki egy újat.)

Meneküljünk

Elkalandoztam. Térjünk vissza a forgatagba vagyis inkább meneküljünk!!! A lányokat úgy mentettem ki néha a tömegből és a fotósoktól, hogy a terem szélére húzódtunk, ahol megcsodáltuk a dekorációt és pörögtek a szoknyáikban, valahogy így.

Pont egy ilyen pörgésnél tartottunk, amikor egy különleges bevonulásra lettem figyelmes. Itt most kicsit megállunk. Már régen szerettem volna a társadalomról írni, ez kiváló alkalom erre.

Hierarchia

A pakisztáni társadalom rendkívül hierarchikus. Ha megjelenik két pakisztáni az egyik tuti alárendeltje a másiknak. Mindig van egy hierarchiában magasabban álló, családi, foglalkozási vagy származási szempontból. Ennek számtalan jele van. Például a rangban legmagasabban álló lép be először az ajtón. Én mindig csak a férjem után léphetek be egy ajtón és a rangban felettem állókat előre kell engednem. Erre az esküvőn meg a Lahore-i hétvégén próbáltam odafigyelni és tiszteletet tanúsítani a helyiek iránt. De volt családtag, akinek bemutattak és látványosan félrehúzta a kezét, míg láttam, hogy férfi útitársammal kezet fogott. (Pakisztánban tilos a kézfogás a nőkkel, de tapasztalataim alapján ez a felsőbb körökben kezd lazulni és velem nagyon sokszor kezet fognak férfiak is nők is.) Azért valahogy túléltem, hogy ez most nem jött össze.

Sajnos viszont ezt a hierarchikus rendszert a rangban magasabban állók közül páran ki szokták használni és van a társadalomnak egy része, amely előszeretettel alázza meg a többieket. Volt helyi, aki mesélte nekem, hogy nem meri elhozni a gyerekeit egy közös családi rendezvényre, mert legutóbb megalázták őket és volt, aki azt mesélte, hogy a krikettpályán (!) sportesemény előtt a csapattársa nem fogott vele kezet, mert derogált a kézfogás ugyanis az illetővel más beosztásban dolgoztak. A minap láttam egy pakisztáni honlapon, hogy egy cselédet a kocsi csomagtartójában utaztattak a szupermarketbe és ott a biztonsági őr csak nevetett, amikor meglátta a csomagtartóból kikukucskáló nénit. Nem akarok általánosítani, mert tudok olyan gazdag családot mondani, amelyik rendesen bánik a cselédekkel és általában emberséges a társadalom többi tagjával is.

A hierarchiát sokszor éreztetik különleges szimbolikus jelekkel és tettekkel. És itt érkeztünk el a következő eseményhez. Az est egyik legnagyobb presztízsű meghívott ugyanis megérkezett. Ha filmben lettünk volna, felharsant volna a trombitaszó, bevonult a király. Több ember ment körülötte, mögötte három fegyveres rendőr. Nyilván hatalmas veszélynek voltunk kitéve a rendezvényen, ezért feltétlenül szükség volt rájuk.

A magas presztizsű meghívott kisfiánál egy egészen különleges lufi volt, amely valahogy világított belülről. Ezt a lufit azonban nem az ifjú párnak, hanem magának hozta. A teljes család csodálatos ruhákban pompázott és a bevonuláskor is látszott, hogy az emberek felállnak üdvözölni a vendégeket, amikor végigvonulnak a termen. Én is ismertem, de épp a gyerekeimet szórakoztattam, nem tudtam üdvözölni. Olyan volt az egész, mint amikor egy király vagy egy miniszter vonul be egy terembe. Tapintható volt a társadalmi hierarchia fontossága a levegőben.

A három rendőr levetette magát egy kanapéra és egész este jól szórakoztak. Egyáltalán nem viselkedtek úgy, mintha testőrök lettek volna.

Közben a kislányokkal felfedeztük a helyiség kevésbé látványos részeit és hirtelen a varázslatos hely kezdett emberivé válni. Koszos volt a konyha, töröttek a dekoráció mögötti falak és a wc-k sem a legtisztábbak. Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy ott van valóság a falak mögött, csak meg kell találni.

Hajadonok sora

Következzék a mennyasszony és a vőlegény bevonulása. Először a vőlegény jött és minket odaállítottak virgászirmokkal a kezünkben, hogy szórjuk a vőlegény útjába. Én éppen azzal foglalkoztam, hogy azt a hölgyet fényképezzem le, aki végig engem nézett akárhova mentem. Hogy jobb pozícióba kerüljek, átvettem a virágszirmokkal teli tálat és beálltam lányaimmal együtt a sorfalba a szirmokkal, meg a fényképezővel egyensúlyozva próbáltam lencsevégre kapni a bámuló lányt.

Íme, láthatóan izgalmasabb látvány voltunk, mint az éppen érkező vőlegény.

Amikor végre sikerült, szememmel végigpásztáztam a környezetem és feltűnt, hogy mintha itt tőlem fiatalabbak állnának a sorban és az asszonyok meg mögöttem üldögélnek… ajajj beálltam a hajadon sorba! Nem baj, nem baj, őrizzük meg nyugalmunkat, protokollból úgyis elbuktam volna ezt az estét, esélyem sem volt jelesre vizsgázni.

A hajadon lányok valamiért nagyon örültek a vőlegénynek, még az engem bámuló lány is máson legeltette tovább a szemeit. Nem tudom tisztában voltak-e azzal, hogy az előttünk végigsétáló férfi épp most veszi el élete párját, szóval kár már kurjongatni. Hősünknek azért láthatóan tetszett a hölgykoszorú. Próbáltam leplezni, hogy rossz helyen állok, erre kettős megoldásom volt. Egy fél lépést hátraléptem, és a kislányok mögé pozícionáltam magam, mintha nekik segítenék szirmot szórni. Ugyanakkor olyan lelkesedéssel szórtam a szirmokat, mintha én is hajadon lennék, hogy semmiképp ne legyek feltűnő a sorfalban. Nyilván a hajam és bőröm színe ezen sokat segített, kb mint egy Mr Bean jelenetben.

A hintó

Azt gondoltam, hogy a vőlegény bevonulásánál ma este már nem fogok impozánsabb a dolgot látni, de mégis volt egy. Látni ugyan nem láttam, mert a tömegtől nem fértem oda, de a mennyasszonyt valahogy ezzel a virághintóval hozták be a terembe. Nem tudtam lefényképezni, mert hatalmas tömeg volt körülötte. De ez a hintó mozgott valahogy és lovakat sehol sem láttam! 

Görög Ibolya protokolltanárnő mindig azt mondta, a „kevesebb a több” (ő az ékszerekre és kiegészítőkre használta protokolláris eseményeken). Ezt a bölcsességet én mindig magamnak éreztem, olyan helyzetekre is alkalmazva, amire a tanárnő nem is gondolt. Nos pakisztáni esküvő témára vonatkozó bölcsessége valahogy így hangzott volna, „a több az nem elég sok”.

Íme a mennyasszony.

Pirosban és szerintem csodálatosan kidolgozott ruhában. Menni nem nagyon tudott benne szegény, mindig segítségre szorult, ha lépkedni kellett. Ő is és a vőlegény is felültek a terem végén lévő színpadra és folytatódott a már-már véget nem érőnek tűnő fotózás. De ehhez a fotózáshoz ajándékosztás is kapcsolódott.

Ajándék

Itt nincs különbség a magyar esküvőkhöz képest. Money, money, money, cash, cash, cash. Mi természetesen ebben is különcködtünk és hollóházi porcelánkészletet ajándékoztunk, de azzal vigasztaltam magam, hogy ha egy pakisztáni vett volna részt az én esküvőmön, én is jobban örültem volna valami helyi dolognak, mint a pakisztáni rúpiának. Ezen a dilemmán viszont szerencsére túlvagyunk.

Vacsora

Eltelt kb 2-3 óra és csak vizet ittunk egész a vacsoráig. Én már éhen akartam halni, a csokis croissont-nak hála a kislányaim bírták. (Ilyenkor azért behúzok egy pirospontot a „Király anyuka vagyok” füzetembe.)

Az egész teremben két elkülönített szépen megterített asztal volt, a többiek oda ültek, ahova szerettek volna, de azok nem voltak annyira díszesek. Gondoltam, mindkét asztal a családé. Tévedtem. Az örömapa kollégái, azaz mi ülhettünk az egyik legdíszesebb asztalnál. Elképesztően nagyvonalúak voltak velünk, nekem ez óriási megtiszteltetés volt.

Nem volt nagyon nagy választék ételből, normális pakisztáni kajákat kínáltak. Ebből csak a biryami csirkét tudtam azonosítani, a többiről fogalmam sem volt.

Miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jut, hogy magyar útitársam említette, hogy van valami korlátozás az esküvőn felszolgált kajákra vonatkozóan.

Utánajártam és ezt találtam: THE PUNJAB MARRIAGE FUNCTIONS ACT 2016 http://punjablaws.gov.pk/laws/2647.html

Törvényben szabályozzák az esküvői szokásokat!!!! És tényleg van korlátozás:

Restriction on edibles.– A person celebrating his marriage or organizing the marriage of any other person at a public place shall not serve or allow anyone to serve meals or other edibles except one dish to the persons participating nt he marriage.

Tehát 1 azaz egy ételt lehet felszolgálni. A törvény azt is mondja, hogy börtönbüntetéssel sújtható az, aki a fentieket megszegi. Akkor helyesbítek: CSAK biryami csirke volt.

Kisebbik lányom nagyon válogatós, de aznap este valami elpattant benne és csak úgy tolta be a pakisztáni finomságokat, a nagyobbik lányom viszont továbbra is ellenállást tanúsított.

Torta nem volt, valami répás halva szerű édességet hoztak („gajar ka halwa”), nem tudok róla sem negatívan sem pozitívan nyilatkozni.

Lámpaoltás

Ha figyelmesen megnézitek a fent hivatkozott törvényt, 6. pontjában az szerepel, hogy az esküvő csak 10 óráig tarthat. És hiszitek vagy sem, még sok ember volt a teremben, amikor 10 órakor leoltották a lámpákat. Mi már a kijáratnál szedtük fel szorgalmasan az utolsó rózsaszirmokat a lányoknak, amikor leoltották a lámpákat. Azért is börtön járhat, ha tovább tart az esküvő…

Végül szeretnék a házigazdánk javára szólni. Ő ugyanis nem csak velünk volt nagyvonalú. Odahívatta az összes sofőrt és biztonsági őrt, aki minket és a többi munkatársat kísérgette és megkérte őket, hogy fáradjanak be az esküvőre és fogyasszanak kedvükre. E tekintetben is egy liberális és rendhagyó esküvőn lehettünk, mert megtörve a társadalmi hierarchiákat mindenki együtt ünnepelhette az ifjú pár legboldogabb napját. Számomra ez, mindennél többet jelentett és azzal a reménnyel hagytam el a termet, hogy még Pakisztánban is képes az emberiesség szétfeszíteni a hierarchikus kereteket.