És ismét elérkeztünk egy világörökségi helyszínhez. A Shalimar kertekhez. A legfurább tényleg az volt benne, hogy egy irtózatosan koszos, ámde élettel teli úton kellett végigmennünk, ahol megálltunk egy szintén nem túl esztétikus barna ronda kapunál.

Itt ragadom meg az alkalmat és csatolnék pár képet a lahore-i életről az utcákon. Szerintem fantasztikus, egyszerűen beleugrottam volna a tömeg közepébe. Erre mindössze egy napot kellett csak várnom.

Épp egy autós üldözésnek lehettek szemtanúi... mindent elkövettem, hogy a tejes bácsit lefényképezzük:

Leparkoltunk és beléptünk egy kisebb zöld kertbe.

Na gondoltam, akkor ez ennyi volt, mehetünk is haza, nem nagy szám. Aztán a kertecske baloldalán volt egy másik kapu (ld fenti kép), amin belépve egy hatalmas parkban találtuk magunkat. Ott pedig belekezdett az idegenvezető a mesébe. Az a park a kert 1 szintje/terasza, a teraszok pedig egymás alatt helyezkedtek el. Fénykorában a parkban 7 szint volt, mára már csak 3 maradt meg.

Mogul uralkodók építették ezt a kert vagy inkább parkkomplexumot. 7 szinten keresztülfolyt a víz ezekben a csatornákban és minden szinten szökőkutak voltak.

Sajnos ezek ma már nem működnek. A mi idegenvezetőnk a szúnyogokra hivatkozott, mert akkor sok szúnyog lenne. Dunaparton nőttem fel, szóval tudom mi a sok szúnyog, csak ugye azok nem hordozták a trópusi betegségeket, például Dengue-lázat. Azóta hallottunk más hivatkozási alapokat is, egyszerűen nincs pénz arra, hogy a megmaradt szinteken szökőkutakat működtessék. Néha-néha, nemzeti ünnepekkor, esküvőkön azért beindítják, ha szerencsések a látogatók, akkor el lehet csípni egy vizi műsort.

A kertnek is biztos volt szebb kora. A zöld nem volt annyira zöld a portól meg kosztól, ami a várost uralja. Tuti teleraktam volna színpompás virágokkal minden szintet. Helyenként kikopott a fű, mint a bejáratnál és sajnos több részén szemetes volt. De ha ezeket elfelejtjük és belegondolunk, mennyi csoda lehetett itt a 17. században: madarak, trópusi fák, virágok, nemesek, az uralkodó, színes ruhákban, gazdag ékszerekben pompázó táncoshölgyek, a fal körbe színpompás mozaikokkal, akkor tényleg a világ egyik legcsodálatosabb parkjával találjuk szembe magunkat. Csak egy "kis" gondozásra lenne szüksége és kevesebb szemétre.

Rajtunk nem múlt: szeretném kiemelni útitársunkat, aki a parkolóban meglátta, hogy a kocsink mellett kis szemétkupac gyűlt össze a látogatás alatt. Azonnal rájött, mi történt és mondta a sofőrjének, hogy ilyen többet elő ne forduljon. Ez egy világörökségi helyszín, ha kell, akkor mi eldobjuk a szemetet, de ne a földre. Sajnos a szemetelésre a helyiek nem túl érzékenyek. 

A kerteket a 17. században építették, a mogulok nagyon szerették a zöldet és paradicsomi állapotokat akartak teremteni a Földön, "harmóniát" ember és természet között. A kertek szintjeit hatalmas téglafalak veszik körbe. Elvileg a falaktól egy bizonyos távolságra lehet építkezni, e tekintetben nem túl nagy a szigor, rengeteg az illegálisan körbeépített ház.

Néhány adat, a kert hossza északról deli irányba 658m, kelet nyugati irányba 258m. Találtam egy képet a neten, amin szépen látszik az alaprajz.

A teraszok között kb 5 méter különbség van.

• A legfelső terasz a Farah Baksh urduul, angolul Bestower of Pleasure, „Élmények ajándékozója” – na jó, nem volt jobb ötletem. Szökőkutak száma: 105
• A második terasz a Faiz Baksh, Bestower of Goodness „Jóság adományozója”. Szökőkutak száma: 152.
• Végül a harmadik Hayat Baksh, Bestower of Life, "Élet ajándékozója". Szökőkutak száma: 153

A szökőkutakat 410 kis csatornácska táplálja. Szóval, ha mindegyiket látnánk működésben, vagy legalább egy részüket, az tuti egyedülálló élményt nyújthat. Mérnökileg egészen fantasztikus munkának bizonyult több, mint 400 szökőkutat működtetni. Nyáron Lahore-ban 40 fok feletti hőmérséklet van, a szökőkutaknak tehát volt egy hűsítő funkciója is a kertekben. 

Szerintem a középső szint volt a legcsodálatosabb. Ezt egy hatalmas medence uralta, körbe pavilonokkal. Itt megoszlanak a vélemények, de én úgy tudom a jobboldali szélső pavilonban (a képen jobbra a barna épületben) ültek a zenészek, akusztikailag az volt a legmegfelelőbb. A tó közepén a táncoshölgyek szórakoztatták az uralkodót és a nemeseket.

Egészen csodálatos volt. A virágok körbe mind krisztus tövisek, amin én jót kuncogtam az iszlám világ kellős közepén. 

Az alsó szintről már sok izgalmat nem tudok mesélni. Lemaradtam, mert wc projektünk volt. Görög Ibolya protokoll tanárnő mindig mondta, hogy „Nem akkor kell, amikor kell, hanem akkor kell, amikor lehet.” Én próbálom a bölcsességet átültetni 3 és 5 éves lányaim fejébe, de kevés sikerélményről tudok beszámolni. Egyszercsak jön az „Anya pisilnem kell!” felszólítás és azonnal tudom, hogy vagy most vagy az elkövetkező 5 percben indul az a hisztihang, ami olyan agykárosodáshoz vezető hullámokat indít be, ha nem cselekszem azonnal.

Szóval útitársaimat otthagytam, fogtam a kislányomat és az egyik őrt, és elindultunk mellékhelyiséget keresni. A wc a téglafalnál volt a legfelső szinten. Keresztül kellett volna menni egy kapualjon, de én megtorpantam. Annyira félelmetes volt az a kapualj, tele csupa lommal, hogy nem mertem bemenni. Kislányom hisztihangja erősödött, az agyhullámok beindultak, koncentrálj! Összeszedtem minden bátorságomat és ….mondtam az őrnek, hogy oda be nem megyek, menjen ő előre, engem tuti leütnek a túloldalt, neki van fegyvere. (Az őr, aki katona volt, úgyis mindig katonai fogalmakat használ nekem. A parkban például odalép hozzám és azt mondja „You cover J., I cover B.… mintha valami bevetésre indulnánk és a lányokat kellene fedezni.)

Nem volt más választása, belépett a sötétségbe. A felderítést követően jelezte, hogy tiszta a terep, a szó nem legszorosabb értelmében, úgyhogy eddigi életünk egyik nem épp legkellemesebb wc-zős élményén estünk túl. Ha tovább olvassátok a blogot, lesz még rosszabb Lahore-ban, de akkor a férjemet küldtem bevetésre. ;)

Nem szép dolog így zárni egy posztot a világ egyik legszebb kertjéről, de szerintem ez is egy igazi pakisztáni kaland volt. Hogy szépítsem a dolgot, kaptok még néhány képet.