Napok óta azon gondolkodom, mi legyen a következő poszt. Hezitáltam, hogy írjak-e egy panaszkodós posztot, mert mostanában elfáradtam, vagy folytassam-e északot. Aztán kb 10 perce leültem a gép elé és ismét megremegett a föld (Richter-skála szerint 6,4-es rengés, de jól vagyunk), úgyhogy a kérdés eldőlt. Panaszkodós posztot kaptok.

Egy "nehéz ország"

Nagyon próbálok pozitív lenni, első külföldi tartózkodásom egy nagyon különleges országban, hálás vagyok, hogy itt lehetek. De tényleg. Minden tökéletes az életünkben, a gyerekek, a szép ház, az, hogy ki vagyunk szolgálva. Csak hát ugye mindez Pakisztánban történik és ebben a szuper álomvilági környezetben néha pofán csap a nagy büdös valóság.

Sokszor gondolkodom azon, vajon miért nevezik angolul "hardship" magyarul talán "nehéz" országnak, mert Iszlámábád viszonylag biztonságos hely. Ugyanakkor, ha visszagondolok az elmúlt őszre: blokádok, földrengések, Kasmír para folyamatosan, akkor azért a hardship megnevezés teljesen jogosnak tűnik.

Külföldiek között elterjedt az a mondás, hogy 2 havonta (vannak régóta itt élő anyukák, akik szerint 2 hetente) el kell hagyni az országot, annak érdekében, hogy az ember kiszakadjon, feltöltődjön és friss energiával térjen vissza a pakisztáni hétköznapokba. Mi augusztus óta 1 hét megszakítással itt vagyunk, hosszú volt. 

Mi a baj?

Először magamban kerestem az okokat, én is Y-generációs vagyok, ráadásul magyar, nekünk semmi sem elég jó ugyebár, ez nyilván nem javít a helyzeten.

A mélyrepülés pár héttel ezelőtt kezdődött, amikor gyanútlanul elindultam urdu órára és egy tökéletesen megkoreografált beszélgetésbe csöppentem az engem kísérő őrrel. Elmagyarázta nekem, hogy most fog születni a hatodik gyereke, amit tulajdonképpen nem engedhet meg magának, mert a hatodik gyerek felnevelése az már sokba kerül. És nekem csak, mint barátjának mondja. (Nyilván nem azért, hogy a férjem tudjon róla és emeljenek a fizetésén). Azért azt kibökte, hogy nagyjából 50%-os emelésre lenne szüksége. És hát ő igazából sokkal többért is el tudna menni dolgozni máshova, de az irántunk érzett bizalom többet ér neki, mint a fizetésemelés. 

Európaiként erre természetesen egyetlen válaszom lehetett. Csak és kizárólag mint a barátja - és nem mint a főnökének a felesége - azt tanácsoltam neki, váltson állást. Itt azonban abba a problémába ütköztem, hogy hirtelen nem tudott angolul. És a beszélgetés innentől különös fordulatot vett, az angolja szelektívvé vált. Csak azokat a mondatokat értette meg, ami neki tetszett, ami nem tetszett, arra mindig mondta: "Madam, my English... problem." Ezen a ponton átváltottam urdura és tudom, hogy helyesen elmondtam neki, amit akartam, de itt is menekülőre váltott és tudatta velem, hogy ehhez a beszélgetéshez jobban meg kell tanulnom urduul. 

Mikor végre valahára megérkeztünk a tanárhoz és a kellemetlen beszélgetéstől már majdnem megmenekültem, akkor előhúzta a villanyszámlát a zsebéből, hogy ezt már nem tudja kifizetni. Mondtam neki, hogy én sem, és besétáltam az órára. 

Aztán berontottam urdura és elpanaszoltam minden bajomat a tanáromnak. Ennek hatására urdun szintet léptünk és bővítettük a beosztottakkal kapcsolatos szókincsemet, úgy mint a "hagyjál ezzel békén" udvarias verziója vagy "a fizetésed felülvizsgálatra kerül" (az emelés ígérete nélkül), "elmehetsz szabadságra esküvő/temetés okán" és ezzel kapcsolatos pontosító kérdések. Tudniillik a helyieknél egy rokon általában legalább 2-szer, de inkább háromszor-négyszer szokott elhalálozni, ami miatt hosszú szabadságra kell menni és mindenki legalább háromszor nősül, amiért szintén illik szabadságot adni.

Nem az a baj, hogy a fenti beszélgetés megtörtént, hanem, hogy ilyen és ehhez hasonló beszélgetések tömegével fordulnak elő az országban, naponta vagy inkább óránként. Mindenkinek van egy hasonló sztorija.

Szegénység: ok vagy következmény?

Európai fejjel egyszerű a válaszunk a fenti sztorira: az a bajuk, hogy szegények. Szerintem nem. Egyáltalán nem ez a probléma, a szegénység egy következménye annak a mentalitásnak és társadalmi helyzetnek, ami ebben az országban uralkodik. Igen, itt a mértéktelen korrupcióra gondolok, ami minden szinten előfordul és az oktatás teljes hiányára bizonyos területeken. 

Az írástudatlanok aránya 40% országos szinten. A férfiak 70%-a tud írni olvasni, a nők esetében a szomorú helyzet az, hogy minden második nő írástudatlan. Ez nyilván régiónként változik. A legrosszabb a helyzet KPK-ben és Balochistanban. Nincs mindenhol elérhető közoktatás, főleg vidéken nem tud az állam iskolákat biztosítani mindenhol. Ahol pedig van elérhető oktatás, ott minőségi gondok adódnak. Az oktatásról szóló viták középpontjában a madrasszák állnak, ezt a helyiek is elismerik. Ugyanis a madrasszákkal pótolják a közoktatást, azokban viszont csak és kizárólag iszlám hitre nevelnek és a Koránt, illetve az ahhoz kapcsolódó egyéb műveket oktatják. A világi iskolákban a tanárok alulfizetettek, az infrastruktúra silány minőségű, egy tanár pedig bárki lehet, nem is kell képzettség hozzá.

Szóval ezek után teljesen reménytelen küldetésnek tűnik azt elmagyarázni az őrnek, hogyan jön ki a matek a fizetési igényre: 5 gyerek megvan 100%-os fizetésből és a hatodikhoz kell a plusz 50%.

Nomád család Hunzában:

A korrupcióról pedig oldalakon keresztül tudnék írni, minden szinten jelen van és a mértéke is óriási. Kedvenc történeteim ebben a témában az adóhatóságról szólnak, amely nem fizet vissza a társaságoknak kijáró adókat, egyezkedni próbál azon, hogy mennyit kellene visszafizetniük, a maradékot pedig zsebretennék a tisztviselők, behajtana olyan adókat, amelyeket nem is kell befizetni stb. Személyi jövedelemadót amúgy is csak 2,5 millió ember fizet rendszeresen egy 220 milliós országban, azokat természetesen vegzálják is rendesen. 

Pakisztán gazdag ország lehetne, természeti kincsekben gazdag, munkaerő van bőven, de mégis itt mindenki mindenkinek az ellensége, amit lehet, zsebre raknak, a szomszéd tehene dögöljön meg, meg amúgy a szomszéd is, főleg, ha a család ősellensége, mert a dédapámnak beszólt az ükapja. Ennek lesz aztán a következménye a szegénység.

A férjem is és én is folyamatosan próbáljuk megfogni, hol vágnak át minket, hol lopnak, csalnak. Lyukakat foltozunk be, de mindig van egy újabb lyuk és valahol majd úgyis meglopnak megint. Annyira sérti az igazságérzetünket az, hogy próbálunk tisztességesen játszani, de itt ezt mindenki kihasználja, még az is, akiben az ember megbízik. Ha az ember a körmükre néz és bizonyítja, hogy csaltak/loptak, akkor természetesen megy a tagadás és a felháborodás, hogy nem bízunk meg bennük. A felelősségvállalás teljes hiányára nagyon sokan panaszkodnak. (Mondjuk magyar politikai híreket olvasva ezügyben nem kell Pakisztánig menni.)

A Transparency International a közszektor korrupciós kitettsége alapján rangsorolja a világ országait az ún. korrupciós érzékelési indexel. Magyarország a 64. helyen van a listában, Pakisztán a 117. Van hova fejlődni. Csak nézőpont kérdése, honnan hova. 

Ladies corner

Teljes mértékben tisztában voltam azzal, amikor idejöttem, hogy a nők alulértékeltek és a helyzetük elég kiszolgáltatott. De néha az az érzésem, hogy a nőknek itt nincs helyzetük. Nincs miről beszélni. 

Az egyik helyi mesélte, hogy amikor megszületett a kislánya és másnap elment dolgozni egy bankba (!), akkor mindenkinek vitt egy kis édességet, hogy együtt örüljenek a nagy eseménynek. A bankban dolgozók pedig gratuláltak neki a fiú gyermekhez. Mikor közölte, hogy neki lánya született, a kollégái megdöbbenve kérdezték meg tőle, hogy "akkor meg minek ünnepelsz?"

Pár nappal az őrös sztorim után a saját sofőrömet kértem, hogy szombaton kicsit előbb érkezzen, mert dolgunk lenne. Nem jelent meg. Írattam neki a férjemmel egy sms-t, hogy 2 óra múlva jelenjen meg. Megjelent. Megkérdeztem a férjem jelenlétében, hogy miért nem jött előbb. Erre azt mondta, hogy azért, mert "a boss (a férjem) neki későbbi időpontot írt". Nem hittem a fülemnek, a férjem is ott állt és ő is csak annyit tudott kinyögni, hogy "mi van??". Sosem kért elnézést, ha férjemtől 10 percet késik, mindig elnézést kér. 

És végül egy vállalat egyik vezető menedzserénél voltunk vacsorázni az otthonában. Mikor beléptem (!), üdvözlésképpen közölte, hogy ebben a házban férfiak és nők nem szoktak egy asztalhoz ülni, de a kedvemért most kivételt tesz. Mondanom sem kell, hogy az egyik "legkellemesebb" hangulatú vacsoránk volt utána. Komolyan, ettől már az is jobb lett volna, ha külön ültet le. A felesége egyáltalán nem ülhetett le az asztalunkhoz, az már túl sok lett volna. 

A nők a férfiakat követve léphetnek be ajtón, kezet nő és férfi nem foghat egymással (ezt baromi nehéz megszokni). Otthon a helyük, nem érintkezhetnek másokkal (megint régiónként változó a helyzet), sok helyen ki se kell tenniük a lábukat a házból. A gyerekek megszülésére és felnevelésére alkalmazzák őket. 

Esetenként teherhordásra:

Amúgy pedig elég rosszak a házastársi kapcsolatok, amennyire a helyiek elmesélik. A feleséget sokszor az apuka vagy az anyuka választja, az esetek többségében a családból (főként unokatesók). Amikor ezt a családon belüli házasodást kicsit piszkálgatom egészségügyi oldalról, akkor mindig teljesen hülyének néznek, hogy miről beszélek. Ez nem muszlim specifikus, a keresztények is ugyanezt csinálják. 

Van remény, hogy egyszer jobb lesz? Nincs, de azért tessék egy pozitív sztori: egy iszlámábádi irodaház liftjében láttam, hogy a liftben elkülönített helyen kell állniuk a nőknek (ún. ladies corner), nehogy a férfiak hozzájuk érjenek. Mikor legközelebb visszamentem, már nem állt ott a papír. Kérdésemre elmesélték, hogy az egyik nőre rászóltak, álljon a liftben a kijelölt helyére, mire dühösen odalépett a helyére és letépte a papírt. Azóta nincs ladies corner, papíron legalábbis.

Pedig olyan egyszerű lehetne

A legnehezebb szerintem, hogy az egyszerű dolgok is baromira bonyolultak.

Mostanában kétszer háromszor kialakult tüntetések miatt megint lezárták az autópályát, amin a gyerekekért mentünk a suliba. A múltkor egy másik anyuka autójával mentünk (jól van jól van manikürön voltunk, na). Amikor beállt az egész forgalom, az autópálya közepén elővettük a telefonokat, hívtuk a tanárnéniket: bocsi nem érünk oda, vigyétek a gyereket a könyvtárba. Aztán google maps, alternatív útvonalak, majd jelentős késéssel, de megérkeztünk az iskola hátsó bejáratához, ahol a kocsikat kiengedni szokták. Az őr csóválta a fejét, hogy itt bizony mi nem hajthatunk be. Erre előtört belőlünk az anyatigris és a két fehér nő elkezdte kiabálva osztani az őröket, finomított verzió: "Tüntetés volt, a gps erre hozott, késésben vagyunk és közlöd, hogy nem mehetünk be? Márpedig mi itt be fogunk menni." A fickó futva szaladt a főnökéhez engedélyeztetni a bejutást. Természetesen bementünk, két felbőszült fehér anyatigrissel nem tudtak mit kezdeni. Összességében egy másfél órás kaland volt eljutni a gyerekekért.

Most szombaton felkeltünk reggel, és nem volt áram, a generátor nem indult, úgyhogy a reggeli kávénak annyi volt. De legalább átéreztük, milyen fűtés nélkül. Mi klímával fűtünk, fűtés áram hiányában így nem volt, a házak rosszul szigetelnek, gyorsan lehűlt minden. A loadshedding miatt pedig gáz sincs a háztartásokban, úgyhogy az éjszakai 4-5 fokokat Rawalpindiben az emberek fűtés nélkül vészelik át. Reggel van egy kis gáz a hálózatban, akkor megfőznek, vizet melegítenek stb, aztán másnap reggelig semmi. 

És ezek az egyszerű dolgok, ehhez adjátok hozzá a bonyolultakat: a fegyverek mindennapi jelenlétét, a tüntetéseket és a földrengéseket. 

Elfáradtam na, abbahagyom, megyek haza, összeszedem magam és pozitívan térek vissza északkal. Búcsúzóul kaptok két utolsó képet a mindennapokból.

Egy kisfiú játszószobájában található egyik sarok:

Szép edény, szép edény, szép edény, hopp egy fegyver: