Itt hagytuk abba a szünet előtt.

...és végre eljött a nap, amikor belevetettük magunkat az igazi lahore-i belvárosba. Egy szeméttel töltött parkolóban kezdtük meg a túrát és indultunk el Lahore egy régi kapuján, a Delhi kapun keresztül. A mogul időszakban és később is ez a kapu volt Lahore főbejárata, a nemesek és a köznép is használta. Elefántokra tervezték ezt is. Lahore legtöbb kapuja elpusztult a brit gyarmati korszak idején. 

Kívül:

Belül:

 A kapu túloldalán a nyüzsgő utcákon árusok kínálták portékájukat. Az árusok között a gyalogosok és motorosok ugyanolyan természetességgel közlekedtek, úgyhogy a testőrünknek megint volt feladata bőven, félrerántani minket a hátulról jövő motorosok elől. A levegő is ennek megfelelően szennyezett, hiszen a sétálóutcákat az autót leszámítva bármilyen járművel lehet használni.

Különböző izgalmas 21. századi járművekkel hozzák a termékeket.

A helyi lakosok nagyon örülnek érkezésünknek.

A rizs az egyik legkelendőbb termék.

De van itt minden más is.

A kapu mögött, szinte a városfalba beépítve, található egy régi fürdő (Shahi Hamam), amely főként perzsa stílusban épült a 17. században, a mogul uralkodók idején. A mogulok próbálták meghonosítani a fürdőkultúrát Pakisztánban, de az nem volt annyira népszerű mint a perzsáknál, ezért is ritkaságszámba megy a pakisztáni látnivalók között. Helyiek és utazók is használták. A fürdő elhelyezkedését igazolja, hogy amikor valaki belépett a városba egy hosszú út után, először itt frissítette fel magát, majd innen folytatta útját.

Viszonylag kevés ablaka volt, ezért maradhattak árusok a környékén, senki nem látott be. A termeket csodálatos freskók díszítették, volt vízmelegítő rendszere, gondoskodtak öltöző kabinokról és imádkozásra alkalmas helyiségekről. 

A freskókon általában madarakat, virágokat ábrázolnak. A mogulok különösen szerették a kerteket (ld előző posztjaimat Lahore-ról), ezért a fürdőjükben is virágoskertet teremtettek. 

A fürdőt a norvég állam támogatásával újították fel 2013 és 2015 között. Eddigi pakisztáni élményeim közül ez a múzeum volt a legmodernebb: korlátok voltak a műemlékek előtt, felújított járdán lehetett végigmenni és kivetítőkön ábrázolták a helyiségek korabeli állapotát.

A fürdőt követően keskeny utcákban folytattuk az utunkat és elvesztünk a házak között. Nagyon izgalmas volt bolyongani, a gyerekek is élvezték, 1-1 ház ajtaja nyitva volt és be lehetett kukucskálni, a férjem végig azt kérdezte, hogy ideköltöznék-e. (Valószínűleg nem.) 

Végül elérkeztünk túránk utolsó pontjához Wazir Khan mecsethez, ami méltó befejezése volt a kirándulásnak. A mecset a különleges freskóiról híres, amihez rengeteg helyi művész látogat el, hogy megcsodálja, lemásolja a freskókat. A mecset névadója Wazir Khan egy orvos, valamint Punjab helytartója volt, aki nagy befolyással bírt a mogul udvarban és több értékes telekkel rendelkezett Lahore városán belül. Sok ma megmaradt építészeti kincse Lahore-nak (például a fenti fürdő) neki köszönhető. 

Természetesen megint a gyerekekkel foglalkoztam, így nekem csak most, ahogy utánaolvasok áll össze a kép. A mecsetet egy 13. században élt szufi szent sírja fölé építették (Syed Muhammed Ishaq, akit Miran Badshah néven is ismertek).

Az őrünk teljesen lázba jött, hogy megmutassa nekünk a szent sírját. Képzeljetek el egy kötelességtudó embert, aki mindig ott van a nyomunkban, félrelök a motorok elől, mindig figyel engem, a gyerekeimet, sosem érzem azt rajta, hogy "felengedne". Az arcára csak nagy ritkán ülnek ki érzelmek, azt is többnyire legkisebb lányom, J. csalja ki belőle. Zsebében ott lapul a fegyver, amit az első baljós jelnél teljes természetességgel előkapna. És itt a szufi sírnál mintha kicserélték volna. Először külön lekéredzkedett imádkozni, majd levitt minket is és történeteket mesélt a szent életéről. De olyan lelkesedéssel mesélte, látszott, hogy teljesen átéli. Nekem a kedvenc szentem, Szent Erzsébet volt, mert csodálatosnak találtam a rózsás történetét, de soha életemben nem tudnék róla így mesélni, ahogy az őr tette. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy az ők sokkal jobban megélik a vallásukat, mint mi (vagy legalábbis mint én, nem akarok általánosítani). 

Mikor ezt írtam, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon fanatizmus volt-e a részéről és milyen érzésem volt a történei mesélése közben. Úgy emlékszem, csak zavarba ejtő volt, de nem féltem, nem akart téríteni vagy ilyesmi. Mivel a nyáron többen mondtátok, hogy kicsit pozitívabban látom a valóságot az átlagosnál, a biztonság kedvéért megkérdeztem a férjemet, hogy ő hogyan emlékszik. Azt mondta, neki gyerekkorának vallásos világa ugrott be elsőre, mert a nagymamája tudott így beszélni a könnyező Szűzanyáról. És nem, ő sem félt. Ha az őrünk szufista, ahogy azt gondoljuk, akkor az az iszlám világon belül is az egyik legjámborabb irányzat. 

Amennyire csodálatos a mecset felette (ld a képeket lent), annyira valószerűtlen volt az egész sír. Fehér csempével borított pincehelyiség, zöldes fény, művirágok és nem túl mutatós, lila bársony volt a síron. Nem is értettük (én nem), hogy most mi történik itt. Annyira valótlan volt az egész szituáció, az őr, aki többnyire csak némán követ minket a fegyverével most átveszi az idegenvezető helyét, az idegenvezető csak mosolyogva áll mellette (nem is ismerte a történeteket, mert keresztény volt) és mi meg ott szorongunk a sír mellett, a gyerekek mukkani sem mertek. A sír mellett volt egy másik helyi ember, aki beszélgetett hol magában, hol imádkozni kezdett hol pedig odament a sírhoz és a halott szenttel beszélgetett. Látszott, hogy otthon érzi magát. Mindezek hatására, szánom bánom, de nem fényképeztük le, annyira magával ragadt a pillanat. Kénytelenek lesztek megnézni.

Próbáltam most az őr történeteit visszakeresni, de a google csak a sírt dobja fel, ha beírom a nevet. A jobbik felem szerencsére többmindnenre emlékezett. A 13. században Iránból érkezett és Pakisztán mai területén térített. Sok csodát is tett. Amikor meghalt, a sírjánál egy fa nőtt, melynek a levelei gyógyító hatásúak voltak. Emlékeztek még, hogy a mecsetet egy orvos építtette? 

Végül, ha befejeztétek a reggelit, akkor olvassátok tovább, adósotok maradtam egy nem túl gusztusos wc-s történettel. Szóval a sírnál egy dolgot J-ka mégis a fülembe sutyorgott: "Anya, pisilnem kell!" "J., nem bírod ki?" "Nem." Hülye kérdés volt, belátom. De a férjem mondta, hogy mivel egész hétvégén kb én voltam ügyeletben a gyerekekkel, most elviszi ő pisilni. Nem tudta mit vállalt. A wc a mecset egyik oldalsó épületében volt és ugye a mecsetekbe mezítláb lépünk be (egyébként Pakisztánban a katolikus templomokba is), ez igaz a mecset teljes területére, azaz a mosdóra is. Szóval odamentek és tiszta víz volt a padló, vagyis reméljük, tényleg csak víz volt, de gondoltak a látogatókra és kihelyeztek papucsokat. Most ne Nyugat-Európából induljatok ki, ez Pakisztán, a wc eleve gusztustalan (nincs szebb szavam, látjátok próbálok nem pozitív lenni), annak a földjén, ugye van valami folyékony és odahelyeztek pár gumi papucsot, ami ki tudja milyen lábakat élt meg.  J. azonnal közölte, hogy ő abba a papucsba nem lép bele, így a férjem belelépett... az is vizes volt. Szóval a hős férjem felkapta legkisebbik lányát és átgázolt az óperencián, ölében a hercegnővel, aki meglátta a wc-t és közölte, hogy tulajdonképpen neki mégsem kell pisilnie itt... De nézzük a jó oldalát, legalább mindkettőnknek van WC sztorija Lahore-ból.

A mecsetet 7 év alatt építették fel a 17. század első felében. Csodálatos geometriai és virágminták díszítették mindenhol. A virágok és növények több helyen a Paradicsomot ábrázolják az iszlám szerint. A freskók ötvözik a helyi motívumokat perzsa elemekkel. A sárga, lila, zöld, sötét kék színek együttes alkalmazása a perzsa birodalomra volt jellemző. A mecset eredeti helyén iszlám iskola működött, az épületegyüttest a mai napig használják vallási oktatási célból. A kirándulás végén pedig felmehettünk a mecset egyik tornyába, ahonnan látszódott a nyüzsgő belváros. Fantasztikus kilátásunk volt és tényleg méltón zártuk a túrát. 

Ennyi Lahore, azt hiszem kimerítettem a témát. Gyertek és nézzétek meg magatok! Ha nem, akkor íme pár utolsó kép a mecsetről és a belvárosról (katt a képre a galéria megnyitásáért).