Múlt héten többször vittünk nekik maradék ételt abból, amit főztünk. Amikor én vittem, megköszönték. Miután a férjem kivitte, a következő párbeszéd hangzott el:

„Kivitted? Örültek neki?”

„Igen” – majd egy halvány mosoly megjelenik az arcán – „Szalutáltak is.”  

Ah, nem értem, nekem miért nem?

Egyik nap óriási robaj volt az udvaron, az őrök már megint alkotnak valamit. Kinéztem, és egy hatalmas szemétkupacot pillantottam a kert középpontjában. A kupacból körvonalazódni kezdett egy második őrbódé. Ajjajj, az őrök a kert közepében akarnak felállítani egy második őrbódét! Kihívtam a férjemet, hogy ő magyarázza el nekik, ne oda tegyék. Így is elég, hogy járőröznek az 500 m2-en, egy második bódé a kert közepében? Nem sajnálom tőlük, de ne oda rakják, használhatatlan lesz a kert!

A bódéból nézve tényleg hangulatos, mert szép fák vannak körülötte. A férjem megbeszélte velük, hogy a banánfa mellé rakják a sarokba. Bólogattak, hogy „yes, sir”, „of course sir”. Este mikor hazaértünk a bódé rendületlenül állt a kert geometriai középpontjában. Én tudom, miért nem rakták a kijelölt sarokba. Mert ott is képeztek már egy szemétkupacot és azt onnan nem akarták elpakolni! This is Pakistan.

De nem adom fel. Az a bódé el fog onnan tűnni.