Egy pakisztáni esküvőn jártunk. A férjem egy kollégája hívott el minket, a lánya ment férjhez.

Esküvők Pakisztánban

Pakisztánban az esküvők általában 3-4 napig tartanak.

Utánaolvastam és, amennyire értem az esküvő egy folyamat, amely az eljegyzéstől az ifjú férj és feleség köszöntéséig tart. Az eljegyzést a lány házában tartják és utána a két család folyamatosan ajándékot cserélnek egymással. Maga az iszlám ceremónia az a Nikkah, először a lány házában tartják, ahol a mennyasszony beleegyezését adja a házasságba, a férj nikkah-ját pedig egy mecsetben, ahol szintén tanuk előtt beleegyezik az esküvőbe. Az iszlám és a törvényes jog szerint ezután már férj és feleségként funkcionálnak, de a hagyományos esküvő csak ez után kezdődik.

A Dholki az egy dobfajta, mindkét házban ülnek dholkit, ahol lényegében elbúcsúztatják a mennyasszonyt és a vőlegényt. Bollywood erős hatást gyakorol a pakisztáni fiatalokra is. Az esküvő búcsúztatós napján a fiatalok koreográfiákkal készülnek és megy a mulatozás. Ezt követően Hennával tetoválják a mennyasszonyt (Mehndi). Van még egy táncos esemény a vőlegény házában, ahol megvacsoráznak a vendégek és táncolnak (Mayoon). Ezt követi a Barat, ez a fő esküvő funkciót betöltő nap. Minket is erre hívtak meg. Végül a Walimával zárul a folyamat, amikor az ifjú pár köszönti a vendégeket egy finom étellel a házukban. A mennyasszony ezt követően hazatér a családjához, ahova pár nap elteltével megérkezik a férj és elhozza onnan a mennyasszonyt.

Lehetnek még további események is, de ezeket már nem listázom. Általában a legtehetősebbek csinálják végig a teljes programot.

Meghívó

A meghívót (ld következő kép) az mennyasszony apukája tervezte és az ifjú pár monogramjai vannak benne elrejtve. Ez a meghívó helyi viszonyok tekintetében különlegesnek és modernnek számított, mert bár már lejött róla a felirat, egy ’Mr férjem teljes neve és Mrs. Férjem teljes neve’ felirat szerepelt rajta. Nem az az érdekes, hogy nem tudják a nevemet, hanem, hogy egy átlagos esküvőn az szerepelt volna a meghívón, hogy ’Mr. Férjem neve és családja’.

Igen ám, de Pakisztánban a család alsóhangon 50+ főt jelent, mert a pakisztániak ilyenkor nagyvonalúan hozzáadják a „család” fogalmához az unokatestvéreket, nagymamákat, nagypapákat, nagybácsikat, nagynéniket, másod unokatestvéreket és mindenkit, aki vérségi alapon kicsit is hozzájuk köthető. (Az pedig tényleg mindenki, mert elég sokan családon belül házasodnak, így a vérvonalakat igen nehéz elkülöníteni.) Így el is jutunk az 1500 fős esküvőkhöz. Amin mi jártunk, kis esküvőnek számított, mert „csak” 350-en voltak.

Ahogy már említettem, minket a Barat részre hívtak, azon belül pedig a meghívón a „Rukhsati” szó szerepelt. Utánaolvastam, mert mindenfélét mondtak erről. Valami olyasmi a lényege, hogy a Rukhsati-ig a feleség a szüleire van bízva, semmilyen felmerülő költségét nem állja a férj. A Rukhsati az a pont, amikor elválik a szüleitől anyagilag is és a férjre bízzák a szülők. Ennek gondolom akkor van jelentősége, ha előbb házasodnak a felek, mint hogy a férjnek önálló egzisztenciája lenne. De meg se próbáljatok keresztkérdéseket feltenni, hogy például mi van akkor, ha sosem lesz munkája a férjnek stbstb.

Elkéstünk,…

Ahogy azt megszokhattuk, a férjem mindig jó időpontot választ az utazásaira, így az esküvőre sem tudott jönni, egy üzleti útja miatt. Késéssel érkeztünk Lahore-ba, így kb 20 percem maradt 2 gyereket felöltöztetni (akik kitalálták, hogy a szép ruhájukban még megennének egy-egy csokis croissont, mert éhesek) és magamat rendbe rakni. Természetesen a croissont evés úgy végződött, hogy az egész hotelszoba úszott a morzsában, döntenem kellett a morzsák felszedése vagy a hajam megfésülése között. A morzsákat választottam. A sváb vérem.

Undercoverbe raktam magam, hogy elvegyülhessek. A szőke kócos hajam továbbra is világított a sötétben, ahogy szokott, de egy próbát megért. Történelmi pillanathoz érkeztünk, íme az első kép rólam, helyi öltözetben. Csak fyi alulöltöztem. A pakisztáni nők MINDIG nadrágban járnak, kivéve az esküvőkön, akkor szoknya van rajtuk, vagyis inkább szárinak nevezném, amelyet csodálatos aranyozott, ezüstözött minták díszítettek.

A kocsiban odafelé már útitársaim is idegesek voltak a késés miatt, pedig tudhattuk volna, hogy Pakisztánban sehonnan sem tudunk elkésni, ugyanis mindenki késik.

…de megérkeztünk…

Szóval beléptünk a terembe, ami elsőre egy varázslatos helynek tűnt, mindenhol virágok, szépen megterített asztalok, csodálatos lámpák, díszítés, csillárok, szirmok. A fények ezüstösen csillogtak és mindenhol asszonyok és férfiak aranyozott és színes helyi ruhakölteményekben pompáztak. Elsőre tényleg varázslatos volt a hely és az egész hangulata magával ragadt minket.

Miután beléptünk a terembe egy hosszú pódiumon kellett végigsétálnunk és vendéglátónk, az örömapa bemutatott a család egy részének, nem a teljesnek, csak aki éppen ott volt. Így is teljesen reménytelen volt, hogy akárcsak egy rokonsági fokot vagy nevet megjegyezzek.

…és fotózkodtunk

Aztán elkezdődött az est első számú ugyanakkor egész estét betöltő programja, a fotózkodás. Ennyi képet rólam még életemben nem csináltak. De nem csak rólam, a lányaimról sem. Egyértelműen ők voltak az est hősei, hogy túlélték azt a 300 pózt, amibe be kellett állniuk. Egy ponton annyira meguntam, hogy amikor ott álltunk és ugyanaz a fotós jött oda harmadszorra, hogy képet akar, akkor mondtam a lányoknak, hogy 3-ra nyújtsák ki a nyelvüket, 1-2-3! És a lányaim teljes összhangban mutatták meg a pakisztáni esküvő kíváncsiskodó közönségének, hogy nekik bizony hosszú a nyelvük. A fotós fejére pedig rá volt írva, hogy nem jön oda többet. Egy gonddal kevesebb, már csak 4 másik fotóst kellett lerázni valahogy. Az egyik odáig ment, hogy az este végén, amikor nagyobbik lányom a fáradtságtól elsírta magát, a privát mobiljával fényképezte a síró kislányt, én pedig valami olyasmit mormogtam félhangosan, hogy „elképesztő”. (B. csak azért sírt, mert elhagyta a szirmokkal teli tálcáját, de gyorsan kerítettem neki egy újat.)

Meneküljünk

Elkalandoztam. Térjünk vissza a forgatagba vagyis inkább meneküljünk!!! A lányokat úgy mentettem ki néha a tömegből és a fotósoktól, hogy a terem szélére húzódtunk, ahol megcsodáltuk a dekorációt és pörögtek a szoknyáikban, valahogy így.

Pont egy ilyen pörgésnél tartottunk, amikor egy különleges bevonulásra lettem figyelmes. Itt most kicsit megállunk. Már régen szerettem volna a társadalomról írni, ez kiváló alkalom erre.

Hierarchia

A pakisztáni társadalom rendkívül hierarchikus. Ha megjelenik két pakisztáni az egyik tuti alárendeltje a másiknak. Mindig van egy hierarchiában magasabban álló, családi, foglalkozási vagy származási szempontból. Ennek számtalan jele van. Például a rangban legmagasabban álló lép be először az ajtón. Én mindig csak a férjem után léphetek be egy ajtón és a rangban felettem állókat előre kell engednem. Erre az esküvőn meg a Lahore-i hétvégén próbáltam odafigyelni és tiszteletet tanúsítani a helyiek iránt. De volt családtag, akinek bemutattak és látványosan félrehúzta a kezét, míg láttam, hogy férfi útitársammal kezet fogott. (Pakisztánban tilos a kézfogás a nőkkel, de tapasztalataim alapján ez a felsőbb körökben kezd lazulni és velem nagyon sokszor kezet fognak férfiak is nők is.) Azért valahogy túléltem, hogy ez most nem jött össze.

Sajnos viszont ezt a hierarchikus rendszert a rangban magasabban állók közül páran ki szokták használni és van a társadalomnak egy része, amely előszeretettel alázza meg a többieket. Volt helyi, aki mesélte nekem, hogy nem meri elhozni a gyerekeit egy közös családi rendezvényre, mert legutóbb megalázták őket és volt, aki azt mesélte, hogy a krikettpályán (!) sportesemény előtt a csapattársa nem fogott vele kezet, mert derogált a kézfogás ugyanis az illetővel más beosztásban dolgoztak. A minap láttam egy pakisztáni honlapon, hogy egy cselédet a kocsi csomagtartójában utaztattak a szupermarketbe és ott a biztonsági őr csak nevetett, amikor meglátta a csomagtartóból kikukucskáló nénit. Nem akarok általánosítani, mert tudok olyan gazdag családot mondani, amelyik rendesen bánik a cselédekkel és általában emberséges a társadalom többi tagjával is.

A hierarchiát sokszor éreztetik különleges szimbolikus jelekkel és tettekkel. És itt érkeztünk el a következő eseményhez. Az est egyik legnagyobb presztízsű meghívott ugyanis megérkezett. Ha filmben lettünk volna, felharsant volna a trombitaszó, bevonult a király. Több ember ment körülötte, mögötte három fegyveres rendőr. Nyilván hatalmas veszélynek voltunk kitéve a rendezvényen, ezért feltétlenül szükség volt rájuk.

A magas presztizsű meghívott kisfiánál egy egészen különleges lufi volt, amely valahogy világított belülről. Ezt a lufit azonban nem az ifjú párnak, hanem magának hozta. A teljes család csodálatos ruhákban pompázott és a bevonuláskor is látszott, hogy az emberek felállnak üdvözölni a vendégeket, amikor végigvonulnak a termen. Én is ismertem, de épp a gyerekeimet szórakoztattam, nem tudtam üdvözölni. Olyan volt az egész, mint amikor egy király vagy egy miniszter vonul be egy terembe. Tapintható volt a társadalmi hierarchia fontossága a levegőben.

A három rendőr levetette magát egy kanapéra és egész este jól szórakoztak. Egyáltalán nem viselkedtek úgy, mintha testőrök lettek volna.

Közben a kislányokkal felfedeztük a helyiség kevésbé látványos részeit és hirtelen a varázslatos hely kezdett emberivé válni. Koszos volt a konyha, töröttek a dekoráció mögötti falak és a wc-k sem a legtisztábbak. Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy ott van valóság a falak mögött, csak meg kell találni.

Hajadonok sora

Következzék a mennyasszony és a vőlegény bevonulása. Először a vőlegény jött és minket odaállítottak virgászirmokkal a kezünkben, hogy szórjuk a vőlegény útjába. Én éppen azzal foglalkoztam, hogy azt a hölgyet fényképezzem le, aki végig engem nézett akárhova mentem. Hogy jobb pozícióba kerüljek, átvettem a virágszirmokkal teli tálat és beálltam lányaimmal együtt a sorfalba a szirmokkal, meg a fényképezővel egyensúlyozva próbáltam lencsevégre kapni a bámuló lányt.

Íme, láthatóan izgalmasabb látvány voltunk, mint az éppen érkező vőlegény.

Amikor végre sikerült, szememmel végigpásztáztam a környezetem és feltűnt, hogy mintha itt tőlem fiatalabbak állnának a sorban és az asszonyok meg mögöttem üldögélnek… ajajj beálltam a hajadon sorba! Nem baj, nem baj, őrizzük meg nyugalmunkat, protokollból úgyis elbuktam volna ezt az estét, esélyem sem volt jelesre vizsgázni.

A hajadon lányok valamiért nagyon örültek a vőlegénynek, még az engem bámuló lány is máson legeltette tovább a szemeit. Nem tudom tisztában voltak-e azzal, hogy az előttünk végigsétáló férfi épp most veszi el élete párját, szóval kár már kurjongatni. Hősünknek azért láthatóan tetszett a hölgykoszorú. Próbáltam leplezni, hogy rossz helyen állok, erre kettős megoldásom volt. Egy fél lépést hátraléptem, és a kislányok mögé pozícionáltam magam, mintha nekik segítenék szirmot szórni. Ugyanakkor olyan lelkesedéssel szórtam a szirmokat, mintha én is hajadon lennék, hogy semmiképp ne legyek feltűnő a sorfalban. Nyilván a hajam és bőröm színe ezen sokat segített, kb mint egy Mr Bean jelenetben.

A hintó

Azt gondoltam, hogy a vőlegény bevonulásánál ma este már nem fogok impozánsabb a dolgot látni, de mégis volt egy. Látni ugyan nem láttam, mert a tömegtől nem fértem oda, de a mennyasszonyt valahogy ezzel a virághintóval hozták be a terembe. Nem tudtam lefényképezni, mert hatalmas tömeg volt körülötte. De ez a hintó mozgott valahogy és lovakat sehol sem láttam! 

Görög Ibolya protokolltanárnő mindig azt mondta, a „kevesebb a több” (ő az ékszerekre és kiegészítőkre használta protokolláris eseményeken). Ezt a bölcsességet én mindig magamnak éreztem, olyan helyzetekre is alkalmazva, amire a tanárnő nem is gondolt. Nos pakisztáni esküvő témára vonatkozó bölcsessége valahogy így hangzott volna, „a több az nem elég sok”.

Íme a mennyasszony.

Pirosban és szerintem csodálatosan kidolgozott ruhában. Menni nem nagyon tudott benne szegény, mindig segítségre szorult, ha lépkedni kellett. Ő is és a vőlegény is felültek a terem végén lévő színpadra és folytatódott a már-már véget nem érőnek tűnő fotózás. De ehhez a fotózáshoz ajándékosztás is kapcsolódott.

Ajándék

Itt nincs különbség a magyar esküvőkhöz képest. Money, money, money, cash, cash, cash. Mi természetesen ebben is különcködtünk és hollóházi porcelánkészletet ajándékoztunk, de azzal vigasztaltam magam, hogy ha egy pakisztáni vett volna részt az én esküvőmön, én is jobban örültem volna valami helyi dolognak, mint a pakisztáni rúpiának. Ezen a dilemmán viszont szerencsére túlvagyunk.

Vacsora

Eltelt kb 2-3 óra és csak vizet ittunk egész a vacsoráig. Én már éhen akartam halni, a csokis croissont-nak hála a kislányaim bírták. (Ilyenkor azért behúzok egy pirospontot a „Király anyuka vagyok” füzetembe.)

Az egész teremben két elkülönített szépen megterített asztal volt, a többiek oda ültek, ahova szerettek volna, de azok nem voltak annyira díszesek. Gondoltam, mindkét asztal a családé. Tévedtem. Az örömapa kollégái, azaz mi ülhettünk az egyik legdíszesebb asztalnál. Elképesztően nagyvonalúak voltak velünk, nekem ez óriási megtiszteltetés volt.

Nem volt nagyon nagy választék ételből, normális pakisztáni kajákat kínáltak. Ebből csak a biryami csirkét tudtam azonosítani, a többiről fogalmam sem volt.

Miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jut, hogy magyar útitársam említette, hogy van valami korlátozás az esküvőn felszolgált kajákra vonatkozóan.

Utánajártam és ezt találtam: THE PUNJAB MARRIAGE FUNCTIONS ACT 2016 http://punjablaws.gov.pk/laws/2647.html

Törvényben szabályozzák az esküvői szokásokat!!!! És tényleg van korlátozás:

Restriction on edibles.– A person celebrating his marriage or organizing the marriage of any other person at a public place shall not serve or allow anyone to serve meals or other edibles except one dish to the persons participating nt he marriage.

Tehát 1 azaz egy ételt lehet felszolgálni. A törvény azt is mondja, hogy börtönbüntetéssel sújtható az, aki a fentieket megszegi. Akkor helyesbítek: CSAK biryami csirke volt.

Kisebbik lányom nagyon válogatós, de aznap este valami elpattant benne és csak úgy tolta be a pakisztáni finomságokat, a nagyobbik lányom viszont továbbra is ellenállást tanúsított.

Torta nem volt, valami répás halva szerű édességet hoztak („gajar ka halwa”), nem tudok róla sem negatívan sem pozitívan nyilatkozni.

Lámpaoltás

Ha figyelmesen megnézitek a fent hivatkozott törvényt, 6. pontjában az szerepel, hogy az esküvő csak 10 óráig tarthat. És hiszitek vagy sem, még sok ember volt a teremben, amikor 10 órakor leoltották a lámpákat. Mi már a kijáratnál szedtük fel szorgalmasan az utolsó rózsaszirmokat a lányoknak, amikor leoltották a lámpákat. Azért is börtön járhat, ha tovább tart az esküvő…

Végül szeretnék a házigazdánk javára szólni. Ő ugyanis nem csak velünk volt nagyvonalú. Odahívatta az összes sofőrt és biztonsági őrt, aki minket és a többi munkatársat kísérgette és megkérte őket, hogy fáradjanak be az esküvőre és fogyasszanak kedvükre. E tekintetben is egy liberális és rendhagyó esküvőn lehettünk, mert megtörve a társadalmi hierarchiákat mindenki együtt ünnepelhette az ifjú pár legboldogabb napját. Számomra ez, mindennél többet jelentett és azzal a reménnyel hagytam el a termet, hogy még Pakisztánban is képes az emberiesség szétfeszíteni a hierarchikus kereteket.