Sziasztok!

Végre szabin és reményeim szerint ontom majd magamból a posztokat, mert nagyon sok dologról szeretnék megint írni. Kezdjük egy személyesebb témával.

A kiköltözési csomagunk részeként felajánlották nekünk a férjemmel, hogy tanulhatunk urduul, ha szeretnénk. Én úgy döntöttem élnék a lehetőséggel.

Miért?

Hogy miért? Idézném gimnazista némettanárnőmet: “Nyelvet tanulni a legklasszabb dolog a világon: megismered az embert, megismered a kultúrát és még az agyad is használod a nyelvtanulás közben.“ Na jó, nem pont így mondta, de ez volt a lényege.

Az urdu tanárom az egyik legjobb fej helyi, akivel eddig találkoztam. Végre valaki, aki érti vagy inkább megérti a kérdéseimet és tudja, hogy a kérdés mögött mi az, ami az én agyamban a feldolgozhatatlan konfliktust jelenti.

Sokszor elkalandozunk és rengeteget mesél nekem Pakisztánról. Vacsorát szervezett más helyiekkel és külföldiekkel; segít nekünk megismerni a pakisztániak gondolkodását. Amióta nyelvet tanulok gondtalanul feltehetem a kérdéseimet és végre kapok rájuk feldolgozható választ. 

Az urdu egy teljesen sajátos logikájú nyelv. Angolból, franciából, spanyolból a legtöbb ember tud legalább 1 ismert szót mondani, vagy vannak ismerős dolgok, amik hasonlítanak más tanult nyelvekhez. Van kapaszkodó vagy legalább a dallam, a hangzás ismerős. Urduban semmi, egy nagy sötét folttal indultam, ami most kb sötétszürkévé „halványult”. Amikor próbálok mondatokat összehegeszteni, úgy érzem, olyan kerekek forognak az agyamban, amiket máskor nem használok, emiatt elég darabosan mennek előre és az ajkaimat is kb ilyen ütemben hagyják el a szavak.

Az urdu bár elsőre haszontalannak tűnik, de globálisan nézve talán nem is az. Pakisztán lakossága kb 210 millió fő. Az urdu egy mesterséges nyelv, nem mindenki beszéli, de a többség azért igen. Az urdu nagyon hasonlít a hindu nyelvhez. Egy pakisztáni simán elboldogul Indiában is a nyelvet tekintve. India lakossága jelenleg kb 1,3 milliárd. 

Sokat fogok még mesélni az urduról, az alábbi posztban csak eljutok az első órámra és megismeritek a tanárt, a nyelvről majd később.

Első óra

Novemberben kezdtem el az órákat, akkora sikerült urdu tanárt találni. Két opcióm volt:

1. Elmegyek egy tanárhoz, akiről tudják, hogy jó, de nem jön házhoz, nekem kell eljutnom hozzá. Cserébe viszont nem lakik messze.
2. Vagy van egy ismeretlen tanár, aki házhoz jönne.

1 mp gondolkodás után az 1. opciót választottam. Örömömet azonnal tudattam a sofőrrel és az őrrel. Mondtam nekik, hogy jövő héttől urdu és a leghatározottabb hangomon közöltem velük, hogy gyalog fogok odamenni.

Bejelentést néma csend követte. Először a sofőr mert megszólalni: „Madam, a Boss – (férjem) – meg fogja ezt engedni?” Itt kezdtem bepipulni és még határozottabban mondtam, hogy efelől biztosíthatom, feltéve, hogy egy fegyveres őr elkísér.

Egy héten keresztül minden nap próbálkoztak: teljesen biztos vagyok-e benne, hogy sétálni szeretnék. Nehogy azt gondoljátok, hogy a biztonság miatt aggódtak, inkább az nem fér a fejükbe, hogyha a Madam (ez vagyok én) mehetne kocsival is, akkor minek akarna sétálni.

A biztonságot illetően felkészültünk. Kétszer elmentek a környékre, két különböző időpontban, hogy ellenőrizzék. A nagykövetségen kapott biztonsági előadás óta tudom, hogy rendszertelenül kell órákra mennem és váltott útvonalon. Egy személyi védelemre képzett őr kísérget, akitől útközben kapok leckéket, hogy melyik oldalon kell sétálnom, milyen sebességgel, hogy biztonságban legyünk.

És elérkezett a nap. A három őr, aki a házra vigyáz kikísért a kapuig és még egyszer megkérdezték, hogy teljesen biztos vagyok-e abban, hogy gyalogolni szeretnék. Erre már csak morogtam valamit majd kiléptem a kapun a „vadvilágba”. Az első bátortalan pár lépés után (a fegyveres őr mellett) megcsapott a szabadság szele. (Ezt a kifejezést régen a metró menetszelére használtam, mikor elkerültem Budapestre egyetemre.) Kicsit azért fura szabadságról beszélni, a fegyveres őrökkel teli pakisztáni utcákat járva. De az én boldogságom teljes, a pálmafák és szögesdróttal körülvett villák kertjei alatt sétálok.

Oké oké, tudom, hogy nem vicces, mert bármi bajom lehetne. Tényleg teljesen biztonságos a környék, simán mehetnék őr nélkül is, de meg sem fordult a fejemben, esküszöm!

Az őr, erről szerintem nem írtam, de lecserélődött tavaly ősszel és egy nagyon korrekt személyes védelemre képzett őrt kaptunk, aki kísérget engem. Az őr nagyon kedves és kitalálta, hogyha én megtanulok urduul, akkor neki angolul kell gyakorolnia. Annyira koncentrálok, hogy felfogjam, amit mondani szeretne, hogy már pár perc séta is felér egy agytornával. De megéri, annyi jó sztorija van. Kongóban szolgált ENSZ misszió alatt katonaként. Szokott mesélni a pakisztáni hadseregről, nagyon vallásos, mesél a szúfikról. Mesél a fiáról, aki inkább a nagyszüleivel él és nem a szüleivel. Az iker lányairól, akik osztályelsők. Egyszer fényképet is kértem tőle a családjáról, kb 1 héttel később megjelent vele. A telefonján 5 db kép volt, az egész család szépruhában, kifestve, beállított háttér előtt. Tuti nekem csinálta és egy hétig készültek rá. Nagyon kedves tőle.  

Urdu professzor

És miután ennyi megpróbáltatás után eljutottam az órára, a legnagyobb meglepetés tényleg a tanár volt. S. egy Indiában élő muszlim családban nőtt fel. A család később költözött Pakisztánba. S. szenvedélye a francia nyelv volt, anyanyelvi szinten beszél franciául. Angolja is tökéletes, sokkal jobb, mint az enyém. Nagykövetségeken szolgált, először a tunéziai nagykövetségen, hatalmas történetei vannak az angolul nem beszélő (!) nagykövetről. Aztán a francia nagykövetségen dolgozott, különböző beosztásokban kb 30 évig. Érdemeiért a francia állam kitüntetésben részesítette, ő és családja francia állampolgárságot kapott. Felesége angoltanárnő, aki különböző nagykövetségek, NGO-k dolgozóit tanítja angolra.

S. másodállásban vagy inkább hobbiból tanít urdura diplomatákat és érdeklődőket. Nyugdíjas éveit pedig az Uber adta lehetőségekkel teszi színessé. Vett 1 vagy 2 autót Uber céljából, amelyekhez próbált sofőröket keresni több kevesebb sikerrel, de nagyon kitartóan és ebbe fektette a pénzét. Egyelőre fut a vállalkozása, de nagyon bírom, ahogy a kálváriáiról mesél a sofőrökkel. Volt sofőr, aki 2 órát állt az alkalmazásában, majd rájött, hogy tulajdonképpen nem tud egyszerre vezetni és navigációt használni. 

Uberezni Pakisztánban, zseniális gondolat szerintem. (Nyugi meg sem fordult a fejemben, hogy beüljek egy olyan kocsiba.) Az azért érdekes, hogy Pakisztánban működik az Uber, más országokban, meg nem. :P

S.-ről nekem mindig a nagypapám jut eszembe, aki nyugdíjas éveiben németet tanított. Urdu nyelvkönyvek nincsenek nagyon és a nagyapám se szerette a német nyelvkönyveket, így mindketten nyomtatott anyagokat használtak. A nagyapámhoz hasonlóan minden egyes óra azzal kezdődik, hogy szidja a nyomtatót, mert nem nyomtat vagy 10 példányban nyomtat vagy csíkosan nyomtat. Nekem ezt annyira jól esik hallgatni, igazi komfort érzetem van nála, mintha a nagyszüleim házának verandáján ücsörögnék, nagyapámat hallgatva.

S. franciául tanított korábban, állítom én vagyok az első urdu tanítványa, ahol angolt kell használni, így az összes anyag franciául van. 3 hónapot tanultam franciául, de csak azért, hogy ne tudjanak eladni, és nem vagyok meggyőződve a sikerről. Szóval nagyon minimálistól egy fokkal lejjebb van a tudásom. Ezt megneszelte S. és kitalálta, hogy nem mindig fordítja le nekem az anyagokat angolra, legalább gyakorlom a franciát. Néha, ha valamit nem tudok, akkor spanyolul magyaráz. Spanyolt én többet értek, ő meg néha tudja spanyolul a fogalmakat, így van, hogy a nyelvtant spanyollal példázza. És akkor megkapjátok az átlagos urdu órát, ahol alapvetően angolul mondja el azt, amit franciául leírt, de a tisztább értés érdekében még spanyolt is beleszövi. És amikor váratlanul megkérdez valamit urduul, néha akkora a kavar a fejemben, hogy magyarul válaszolok neki, mert már nem tudom, milyen nyelvről beszélünk. Ő meg néz rám és én csak nevetek.

Folyt köv.