India és Pakisztán közös határa 3323 km-en húzódik végig, ezen a hosszú szakaszon mindössze egy, azaz 1 db határátkelő volt nagyon sokáig: az úgynevezett Wagah border, a Lahore melletti Wahga településen. 1999 óta már Kasmirban is van egy út, ami összeköti a két országot, nem hiszem, hogy célszerű lenne azt az átlépési pontot választani. Csak összehasonlításképpen: Magyarország összes határának hossza 2215km.

A határon naponta egy vagy két buszjárat megy át Indiába és jön onnan vissza. Kocsival nem lehet átmenni, ezalól vannak kivételek természetesen, de főszabály szerint nem. Gyalogos átkelés lehetséges napnyugta előtt szigorúan. 

A határátkelő arról a parádéról híres, melyet zászlóleengedés címén minden nap megrendeznek naplementét megelőzően.

India vs Pakisztán                           

Még nem érzem magam eléggé felkészültnek ahhoz, hogy általánosságban írjak a két ország közötti viszonyról. Ebben a konfliktusban minden van, ami garantáltan elmérgesítheti két ország kapcsolatát: víz, vallás, terület, gazdasági problémák sora.

Helyzete(me)t nem javítja, hogy nagyon egyoldalúan csak a pakisztáni oldalt látom, ami, hogy finoman fogalmazzak, nem tünteti fel Indiát túl jó színben. Gyakran elhangzik Pakisztánban, hogy India provokál. Ilyenkor mindig apukám jut eszembe, akit sosem érdekelt, min vitatkoztunk össze gyerekkoromban tesómmal, mindig csak annyival konstatálta a helyzetet: „Tudom, tudom. Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött.” Pont ilyen érzésem van Pakisztánban.

A két ország szétválása Lahore-ban kezdődött, ezért Lahore a nemzeti identitástudatban fontos szerepet tölt be. 1940. március 23-án elfogadták a Lahore-i határozatot (Lahore resolution), melyet Pakisztáni határozatként is szoktak emlegetni. Egy 25 tagú bizottság dolgozta ki, melynek tagja volt Pakisztán atyja, Muhammad Ali Jinnah. Őt mai napig úgy emlegetik Pakisztánban, hogy Quaid e Azam („Great Leader”). Vele majd foglalkozzunk külön, legyen saját posztja, most térjünk vissza a határozatra.

A határnál kint van egy Resolution of Pakistan nevű tábla, amin az alábbi szöveg szerepel, megtévesztő, mert az eleje tényleg olyan, mintha ez lenne maga a határozat szövege. De nem az, ez csak egy leírás a határozatról. Amikor én olvastam, végtelen szomorúság ült rám, mert annyira pontosan kihangsúlyozza a pakisztáni véleményt az ellentétek forrásáról és finoman, de oda- odavág Indiának a szöveg, azzal együtt, hogy az állítások mögött nyilván van igazságtartalom. Ügyesen kiélezi az ellenségeskedés lényegét a két ország között pakisztáni szemszögből.

A helyszín

A helyszín effektív a határon van és már messziről észre lehet venni, tekintve, hogy egy óriási zászló lobog az épületnél, mögötte az indiai. Állítólag a pakisztáni nagyobb, mert az 120 m magas, az indiai meg csak 110. Ha tippelnem kell, akkor ez úgy volt, hogy a két fél megállapodott, hogy a két zászlórúd 100-100 m lehet, India 110-nek értelmezte a 100-at, Pakisztán 120-nak. De az is lehet, hogy az indiai magasabb, szabad szemmel ez megállapíthatatlan.

A helyszín olyan, mint egy stadion és egyébként az esemény is olyan, mintha egy focimeccsen lennénk, csak éppen a labda hiányzik. (Igen voltam már focimeccsen, szóval nem kell kinevetni, jó?) Az indiai stadion jóval nagyobb, a pakisztáni kisebb, de tekintve a népességbeli különbséget, 210 millió vs 1,3 milliárd, én ezt el tudom fogadni. Labda vagy sem, ezek a stadionok mindenesetre tele szoktak lenni.

 Olvastam blogokat, ahol megnézték mindkét oldalt és azt állították, hogy az indiai oldal jobb, mint a pakisztáni. Én a pakisztánit láttam, kétszer, nekem ez is nagyon tetszett. Nacionalista túlfűtöttség pipa, hangulat pipa és állítom, hogy ugyanazt lehet látni a két oldalon katonai parádét illetően.

Ami baromira érdekes volt, az a hang. Mint mondtam, az indiaiak némi erőfölényben vannak létszámot és a stadion méretét illetően. A hangszórók mindenesetre úgy vannak elhelyezve, hogy nem hallani őket egyáltalán. Hiába üvöltöttek torkuk szakadtából az emberek (abból kiindulva, hogy a pakisztáni oldal is ezt tette), Indiából nem hallani semmit. Ott van egy nagy hangtalan tömeg, az ellentábor, akikből nem hallani semmit, ahogy szurkolnak a saját csapatuknak. Így persze a helyi közönség erőfölényben érzi magát.

A műsor

A fehéreket mindkét oldalon VIP helyekre ültetik. Pakisztáni oldalon külön protokollt kell szerezni, valami kapcsolaton keresztül. Nekünk mindkétszer nagyon szuper protokollunk volt, első sor, a határ mellett közvetlenül. Volt, hogy katonák kísértek wcre (!), volt, hogy előtte teával kínáltak minket, valami plusz mindig van.

A műsor úgy kezdődik a pakisztáni oldalon, hogy dobosok hergelik az embereket néhány „propagandistával”, akik rohangálnak a közönség környékén és kiabálásra serkentenek. Ők általában zöldben vannak, pakisztáni zászlót lengetve.

Érdekesség, hogy útitársaimmal vettünk kicsi zászlókat és az egyiket - csak szégyenkezve merem leírni - letettük a földre. Azonnal ott termett előttünk egy ilyen zöld bácsi és ingatta a fejét, hogy ejnye ejnye... pakisztáni zászlót nem teszünk a földre... Félve, hogy esetleg a katona haverjai belénkállnak és legközelebb rosszabb helyre kell ülnünk, gyorsan felkaptuk a zászlót. 

Három szlogen van: Pakistan Zindabad (Éljen Pakisztán!), Allahu Akbar (God is the Greatest). És van még egy, amit meg sem próbálok leírni, de az a lényege, hogy Éljen éljen Pakisztán! A túloldalt az első frázis elvileg ugyanaz, csak ott Indiát helyettesítsetek bele a kiabálásba. A többit nem tudom.

Ezt követően jön a himnusz mindkét oldalon, majd indulnak a katonák (pakisztáni oldalon a Punjabi Ranger-ek), akik egyébként a bejáratnál komolyan gyakorolnak a műsorra. Állítólag rendszeresen összeül mindkét féltől 1-1 bizottság és fejlesztik a műsort. A lényeg, hogy nagyon magasra emelik a lábukat a lépéseknél (ez angolul goose marching), pödrik a bajszukat (külön bajusz és szakáll policy van, amiért plusz pénz jár a pakisztániaknál) és a sisakjukat dobálják. A cipőjük, valami speciális dolog, amitől jobban csattognak a lépéseknél. Az első két katona általában nő, utána már nem világos a sorrend. Úgy képzeljétek el, mint a tükröt, a határ a tükör és szembe megy egymással a két oldal, a határnál párhuzamosan ugyanazt csinálják egymásnak szemben. Ugyanannyi emberrel, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Torz tükör ez, mondanom sem kell.

A pakisztániak nagyon büszkék rá, hogy a határon lévő katonáik sokkal magasabbak az indiaiakénál. Amúgy tényleg 1 fejjel magasabbak. Pakisztániak északról hozzák ide a magas legényeket, hogy ez mekkora alázás Indiának. India meg simán felépített egy nagyobb stadiont és behozott ötször annyi embert. Mondhatnánk ugye, hogy gyerekes viselkedés, ahogy két nukleáris hatalom, egymást heccelve keménykedik az egyetlen határátkelőn, de ilyenkor mindig eszembe jut a magyar politikai helyzet és máris minden kontextusba kerül. Szóval nem, nem az.

Ez inkább a kultúra része. A ceremóniát 1959 óta minden nap megtartják. Amikor háború közeli állapot van, azt olvastam, hogy lehet szüneteltetni, de az idegenvezetőnk szerint ilyen nem volt (mármint szünet). Számomra szomorú esemény, hogy az egyik kivétel nem is olyan régen történt. Amikor Pakisztán lelőtt két indiai vadászgépet és az egyik pilóta átpottyant Pakisztánba. Azon a napon csak az egyik oldalon tartották meg a ceremóniát és oda se engedtek be közönséget. Na vajon melyik oldalnak volt ennyire fontos a hagyomány?

Gyakorlás a műsor előtt:

Parádé (oké oké, a videózást még gyakorolnom kell):

A ceremónia a naplemente fényeinél a kapuk kinyitásával és a zászló leengedésével ér véget mindkét oldalon. Körülbelül azonos ütemben engedik le a zászlót.