Összességében azt kell, hogy mondjam, nem ezek voltak az eddigi legkellemesebb napjaim Pakisztánban. És most finoman fogalmaztam.

A kezdet

Október 30-án kedden este sokáig dolgoztam. Férjemmel mikrofasírtban voltunk, mert bár tudja, hogy tanulnom kellett volna és ezért neki időben hazatérnie, a „körülmények” mindig összefognak ellene. A körülmények nem értik, hogy nekem vizsgám lesz. Ő próbálta, de valami mindig megakadályozta abban, hogy időben hazatérjen. Aznap este is.

Kb este 10 körül érkezett egy email az iskolaigazgatótól, amelyben jelezte, hogy másnap nincs suli, mert minden bizonnyal ítéletet fognak hirdetni és akármi is lesz az ítélet, tüntetések sorozata várható. Én konstatáltam a tényt, hogy másnap gyerekekkel nehezített körülmények között leszünk bezárva itthon, tanulásra, munkára nem túl sok esélyem lesz, ezért gyorsan még egy emailt megírtam, annyival előrébb vagyok.

Majd lefeküdtem aludni. Nem, nem volt annyi eszem, hogy átküldjem a férjemnek az e-mailt, aki hajnalban korán felkelt, majd kiment a reptérre, hogy elrepüljön Karachiba.

Itt most meg kell állnunk egy percre. A férjem nagyon rendes és mindig elolvassa a posztjaimat, nehogy valami hülyeség kerüljön fel a blogra. Itt viszont helyreigazítást kért a következőkkel:

Nem, nem volt annyi eszem, hogy átküldjem a férjemnek az e-mailt, aki hajnalban korán felkelt – 1-2 óra alvás után, miután felhúzta magát a feleség által gerjesztett „mikrofasírt” hangulaton – majd kiment a reptérre, hogy elrepüljön Karachiba.

Igen, kicsit a fasírt is benne volt, de őszintén nem jutott eszembe, hogy a „szokásosnál” nagyobb balhé lesz. Annyi eszem volt, hogy szóljak a sofőrnek, hogy nincs suli és max játszóterezni ugrunk ki 11 körül. Hát nem mentünk ki…

Az ítélet napja

Amikor másnap felkeltem, akkor szembesültem a helyzettel. Még nem volt ítélet, de mindenki arra figyelmeztetett, hogy maradjunk a fenekünkön otthon. Az első hírek 7:32-kor futottak be. Pakisztánban nincs Index percről-percre rovat, így az eseményekről mindenféle magánforrásból lehet értesülni. És míg az Index megszűri a kacsa és nem kacsa információkat, addig a magánforrásokban ezt az embernek magának kell megtennie. Marad a Facebook és a chatlisták.

Az egyik első hír volt, hogy lekapcsolják a telefonszolgáltatást 9 órakor. A férjem írt 8:45-kor, hogy leszállt Karachiban és figyelmeztetett, hogy mostantól nem tudunk kommunikálni, csak, ha wifi közelében lesz. Szuper.

Aztán jöttek a hírek a konténerekről (amiket azért tesznek ki az utakra, hogy elzárják a tüntetők útját és), amelyek tetején majmok figyelték türelmesen az eseményeket.

Én próbáltam higgadt maradni (délutánig sikerült is). A napunk kb abból állt, hogy figyeltem a telefont, menedzseltem a csajokat és a „szabad időmben” igyekeztem dolgozni. A tanulást elfelejthettem. 9:50 körül futottak be az első hírek. Tudtuk, hogy a vádlottat felmentették és mostantól romlik a helyzet.

A reakciók

Ezután arról szóltak a chatfolyamok, hogy tüntetés itt, tüntetés ott, lezárás itt, lezárás ott. Nem tudtuk hányan vannak és hol. A férjemmel nem tudtam beszélni.

Délben befutott az első telefon Magyarországról, egy biztonsági vezető hívott, hogy nyugodjak meg. Kösz, eddig nyugodt voltam. Majd beszámolt arról, mi történik az utcákon. Őszintén? Először csak mosolyogtam a telefonon, mert magamat tájékozottabbnak tartottam az eseményekről. Mégis azt kell, hogy mondjam, ez volt a leghasznosabb telefon az elkövetkezendő 3 nap alatt. Egyrészt információt kaptam a háttérről, másrészt megadott telefonszámokat, akiket hívni tudok, ha baj van. Harmadrészt elmondta, hogy szerinte milyen szcenáriók és kb milyen időtávban fognak történni. Végül pedig jelezte, hogy most beszélt a férjemmel, és jól van.

Micsoda???? Ezek szerint el lehet őt érni telefonon? Na gondoltam, ezt gyorsan kipróbálom és ráchateltem, hogy jól van-e.

Ezt követően hívott a férjem főnöke Iszlámábádból. Elmondta, hogy az irodát bezárták és mindenkit hazaküldtek és kérdezte, van-e valamire szükségem. (A gyerekeim épp fújoltak az ebédre, amit együtt csináltunk, úgyhogy azt akartam neki mondani, hogy segítsen valami kaját beléjük tömni.) Végül is hallgattam. Még segítettem én is elérni pár magyart, akiket ők nem tudtak és jeleztem a biztonsági vezetőnek is, hogy van egy ember, akiről nincs infónk, de szerencsére mindenki épségben hazajutott.

A pánik

Kb innen kezdtem el pánikolni. Tudom, hogy hülyeség volt, mert valahányszor visszagondolok a szívem mélyén végig tudtam, hogy minden rendben lesz. De nem tudom megmagyarázni, a pánik erősödött. A sofőrünk eltűnt, nem volt kocsink. „Aha! Biztos tüntetni van! A mi kocsinkkal!” – ez volt az első gondolatom. Pedig a valóság az volt, hogy ő vitte haza az összes magyart biztonságban az otthonába. Azóta is bánt ez a gondolat.

Még sosem voltam a magyar nagykövetségen, azt se tudtam, merre induljak el. És itt voltak a biztonsági őrök, de mi van, ha átállnak és nekem esnek. A férjem meg Karachiban, ahol a jó ég tudja, mi történik.

Megmondom. Semmi. A férjem semmit nem érzett az egészből. Koradélután felhívott és mondta, hogy két dolgot érzékel az eseményekből. Egyrészt, hogy az 50 méterre lévő szálláshelyére nem engedik átsétálni (csak kocsival mehetett), másrészt, hogy egy csőre töltött fegyverrel a kezében mászkáló marcona őr kísérgeti mindenhova. Azt mondta, értünk jobban aggódik. Mondtam, hogy mi jól vagyunk.

Büntetés! Büntetés!

Aznap én voltam „A Rossz Anya”, mert már a harmadik mesét kezdték el nézni a gyerekeim, míg én továbbra is a telefonokat figyeltem és próbáltam valamit munka címén művelni. Esélytelen volt. Este megkérdezte a nagyobbik lányom, hogy mi bajom van. Akkor leültettem őket és elmagyaráztam nekik az eseményeket. Mondtam, hogy tüntetés van az utcákon és nem szabad kimenni. A mélyenszántó anyai monológom után felálltak az ágyra és ugrálva azt kiabálták, hogy „Büntetés! Büntetés!”. Ennyi. Legalább ők nem éreztek semmit az egészből.

Miután letettem őket aludni, láttam, hogy a férjem chatel megint. Küldött képet a vacsorájáról (humusz) és leírta, hogy milyen kellemeset úszott a szálloda medencéjében. Na ez volt az a pont, ahol hagytam, hogy a pánik végleg elhatalmasodjon rajtam és nyomorult helyzetemen keseregve megittam egy második pohár bort, könnyekkel küszködve. (Az első pohár elveszett valahol napi események folyamában.) És amikor már azt gondolná az ember, hogy úgysem lesz rosszabb… akkor meghallottam, hogy lőnek az utcákon. KÉSZ. BEBÚJOK A TAKARÓ ALÁ ÉS NEM JÖVÖK ONNAN KI SOHA TÖBBÉ!

Leestem az ágyról!

Hajnalban arra ébredtem, hogy egy kamion tolat a ház előtt. Első gondolatom az volt, hogy vagy evakuálnak vagy a tüntetők visznek el. Az ablakhoz mentem és láttam, hogy egy MAERSK feliratú kamion manőverezik a ház előtt. Soha életemben nem örültem ennyire a szállítmányozó cégnek. MEGJÖTTEK A CUCCAINK MAGYARORSZÁGRÓL! De, hogyan jutott át a blokádon? És miért most?

Mindegy! A lehető legjobb lélektani pillanatban érkezett, ugyanis a lányok bezártságán javítani fog valamit a sok kiszállított játék.

A telefonon ezalatt a családi chaten az volt a téma, hogy menjünk haza. De nekem már erre nem volt erőm, úgyhogy inkább visszaaludtam. Reggel J. leesett az ágyról és sírására keltem. Azzal vigasztaltam meg, hogy megmutattam neki a kamiont, ami idehozta a Tigrist és a Legót. Kinéztünk és hatalmasat nevettünk, mert a kamion tetején a sofőr egy sátorban aludt.

Mikor a nagyobbik lányom felkelt, odamentünk hozzá és kértem J-t mesélje el mi történt, tudniillik, hogy megérkeztek a játékok. J. belekezd: „Képzeld B., mi történt!!!!” Hatásszünet. „Leestem az ágyról!” LOL. Igen, mindenkinek más a nagy esemény az életében. A férjem közben írt, hogy már úton van Iszlámábádba.

Welcome to Pakistan

Megérkezett a szállítmányozó cég 10 pakisztánival. Nekem mindenki gyanús volt, MINDENKI. Ezek között is tuti ott vannak a tüntetők, én meg beengedem őket a házamba, egyedül a két gyerekkel. Az őröknek fel sem tűnik majd, hogy beraknak minket az egyik dobozba és elrabolnak.

A gondolatmenet közepén megérkezett a férjem, így a lányaim teljes extázisban magyarázták Apának, hogy itt a Legó és, hogy J. leesett az ágyról...

Mindeközben a szállítmányozó cég két menedzsere engem urduul tanított: „Uper” – Legyenek olyan kedvesek és vigyék fel a dobozt. „Nietsche” – tuti nem így írják, de innen jegyeztem meg. Lesznek szívesek ezt a pár dobozt lent hagyni! Nagyon belejöttem és, mint egy tábornok, kiabáltam 72 dobozon keresztül, hogy „UPER!” vagy „NIETSCHE!”.

Pakolás közben odalépett hozzám az egyik pakisztáni munkás. („Most rabol el, most, most! Hol vannak az őrök?”) És a következőt mondta: „Madam, welcome to Pakistan!” („Hogy micsoda?”) „Thanks” – hangzott a válaszom. Aztán közelebb lépett. „No, Madam, really! Welcome to Pakistan! We are really happy that you are here.” Majdnem elsírtam magam, hogy mekkora egy idióta pánikolós vagyok. Itt volt a férjem, itt voltak a cuccaim és van becsület a pakisztániakban, úgyhogy van értelme maradni. 

Az események

Ezt követően összefolyik a három nap. Vonultak az utcákon. Az iskolák zárva tartottak, a boltok elvileg zárva voltak (gyakorlatilag üzemeltek) és a munkahelyekről is mindenkit hazaküldtek. Benzinkutakat bezárták, nehogy felrobbantsák őket. A tüntetők lezártak utakat, kocsikat rongáltak, motorokat gyújtottak fel. Többen megsérültek és az események halálos áldozatokat is követeltek.  

Hazatért!

A férjem hazatért, úgyhogy a lelki békém helyreállt. Ő jelenti a biztonságot. Azért még egyszer kiborultam neki. És könnyekkel küszködve magyaráztam, hogy azt se tudom, hol van a nagykövetség! Mire ő mutat a kezével nyugati irányba, hogy arra! „DE én úgy tudtam, hogy keletre, a Margalla lábánál!” és mutatom az ellentétes irányt. Mire ő: „Jaja! Igen keletre!!!!” Nem baj. Legalább itthon volt.

Ahogy telt a nap, már ő is érezte, hogy nagyobb a gáz, mint ahogyan az a Karachiban elfogyasztott humusz mellől látszott.

Többször hallgattuk együtt a lövéseket az erkélyről. Estére ő is megzuhant. Folyamatos kapcsolatban volt a helyiekkel, jöttek a különböző csatornákon a hírek. Beszéltünk sokat evakuációról és, hogy mi az a pont, amikor menni kell. Én igyekeztem a brit anyukákat figyelni és egyfolytában azt kérdezgettem, maradnak-e még. Maradtak. Azt valószínűsítem, hogy nálam mindenki jobban viselte a helyzetet.

Délelőtt csak fehéret iszunk

Pénteken aztán már tényleg lekapcsolták a mobilhálózatokat is. A tüntetések folytatódtak. Aznap pálinkával indítottuk a napot délelőtt 10 körül. Egy vendégünk mondása az volt, hogy délelőtt csak fehéret szabad inni. Tudom, hogy rosszul hangzik és igazatok is van, nem kellene alkoholba menekülni a problémák elől, de péntek délelőtt 2 órán keresztül úgy éreztem, hogy nagyon laza vagyok és tulajdonképpen semmi bajom sincs.

Azt mondták nekünk, hogy a kormány terve az volt, megállapodik a vallási vezetőkkel és majd a péntek 13 órás imán mindenkit megkérnek, hogy szépen menjenek haza. A sofőrök jöttek vissza az imáról, kérdeztük is tőlük azonnal: „Mit mondtak a mecsetben?” Válasz: „Azt, hogy menjünk ki tüntetni!” Oké… akkor most jöhet a B terv.

Pénteken vegyes infók érkeztek, valaki azt írta, hogy jobb a helyzet, valaki azt, hogy rosszabb. Délutánra megerősítették az őrségünket. Azóta is 5 őrünk van a ház körül.

A megállapodás

Este a férjem épp valakivel a helyzetről beszélt, amikor anyukám hívott Magyarországról, hogy megállapodtak. Mi van??? Anyukám csodálatos módon fb csoportokon keresztül követte az eseményeket és azt kell, hogy mondjam, esetenként tájékozottabb volt, mint a helyiek. Átrohantam a férjemhez az infóval, hogy erősíttesse meg. De nem volt kacsa. Megállapodtak.

Amikor először elolvastam a megállapodás részleteit és tudtam, hogy vége, nem nyugodtam meg. Csalódott voltam és fáradt. Nem éreztem azt, hogy ez most az események lezárása, azt éreztem, hogy a problémát eltolták. Több emberrel beszéltem akkor, nem csak én éreztem így. Azóta picit már másként látom a dolgokat. Sokat gondolkodom azon, mi történt a végén, de nincsenek magabiztos válaszaim. Csak kérdéseim, azokból viszont nagyon sok.

A megállapodás kihirdetése után nagyon intenzíven és sok lövést hallottunk az utcákról. Messze volt tőlünk, de lehetett hallani. Aztán néma csend és sötétség borult a városra, azóta nyugalom van.

Mit tanultam a három nap alatt?

1. A nagykövet rezidenciája és a nagykövetség keletre vannak.
2. Nem minden pakisztáni volt kint tüntetni. A helyiek közül, voltak, akik azt mondták, hogy az a legszomorúbb, amit ezután róluk a világ gondolni fog.
3. A pánik elborítja az agyat és hajlamosak vagyunk szörnyetegeket generálni, még a minket körülvevő jó emberekből is. Éppen ezért, meg kell őrizni a nyugalmunkat.
4. Délelőtt csak fehéret iszunk.

Maradunk. Nem megyünk haza.

2018. október 31-én a pakisztáni Legfelsőbb Bíróság ítéletet hozott egy helyi szinten kiemelkedően fontos blaszfémiáról szóló ügyben. A blaszfémia Istenkáromlást jelent, melyet Pakisztánban a legsúlyosabb esetben halállal is büntethetnek. A vádlottat a bírók felmentették és kimondták, hogy azonnal bocsássák szabadon (8 év után).

A kép a legfelsőbb bíróság épületét ábrázolja.

Az események nagyon gyorsan követték egymást, és az ítélet után szinte azonnal utcára vonult a helyi iszlamista párt, a TLP és követői.

A TLP-t éppen ennek a bírósági ügynek az egyik mellékszála keltette életre. Egy korábbi punjabi kormányzó, Salmaan Taseer pont a fenti ügy kapcsán próbálta enyhíteni a blaszfémia törvényeket Pakisztánban. Ezzel nem értett egyet a testőre, aki az iszlámábádi Koshar market-on a kormányzó testőreként 28 lövéssel kivégezte Taseert 2011-ben. A testőrt gyilkosságért halálra ítélték és 2016. február 29-én felakasztották. A dátumról azt valószínűsítik, hogy nem véletlen, hiszen erre négyévente egyszer lehet csak megemlékezni. A testőr temetésén nagyon sokan vettek részt, sírja gyakorlatilag zarándokhellyé alakult és halála életre keltette a TLP-t.

Visszakanyarodva a jelenbe, nincsenek pontos becslések arra vonatkozóan hányan vonultak utcára az ítélet kapcsán. Tüntetések és blokádok voltak országszerte. A legnagyobb talán Lahore-ban, de Iszlamabádban és a többi nagyvárosban is utcára vonultak az emberek, blokkolva a legnagyobb bejutási és csomópontokat. A TLP követelései között volt, hogy az ítéletet vizsgálják felül és a vádlottat ítéljék el. A bírákat pedig kivégzéssel sújtották volna a meghozott ítéletért.

A miniszterelnök október 31-én este tartott beszédében „kiállt az ítélet mellett”. Ez alatt azt értem, hogy a tüntetőkről azt állította, hogy „saját politikai nyereséget akarnak kovácsolni a tüntetésekből”. Tehát nem foglalt állást a tüntetők mellett. A miniszterelnök aztán Kínában folytatott tárgyalásokat.

A helyi problémák megoldását a miniszterekre bízta. A tüntetések folytatódtak országszerte, voltak, akik elítélték, voltak szervezetek, akik csatlakoztak a tüntetőkhöz. Az események pontos lefolyásáról nehéz beszámolni.

Még egy említésre méltó esemény történt november 2-án este. Ismeretlen támadók meggyilkolták Rawalpindiben Maulana Sami-ul-haq-ot, vallástudóst és korábbi szenátort, aki Pakisztánban a „tálibok atyjaként” („father of talibans”) vált ismertté. Testőre bevallása szerint a tüntetőkhöz akart csatlakozni, de egy blokád miatt kénytelen volt hazatérni, ahol a támadók késszúrásokkal ölték meg a testőre 15 perces távolléte alatt

Végül november 2-án késő éjjel a tüntetők és a kormány megállapodást kötöttek és a tüntetések, amilyen gyorsan kezdődtek, olyan gyorsan abba is maradtak. Az ötpontos egyezmény alapján

• A kormány nem fogja ellenezni az ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmet.
• A kormány jogi eljárást kezdeményez az ítéletben eredetileg felmentett kérdéses személy ECL-re (exit contol list) történő helyezése érdekében.
• Azon TLP szimpatizánsok ügyét, akik az események során gyilkosságban vesztették életüket kivizsgálják.
• A tiltakozások során letartóztatottakat kiengedik.
• És végül, a TLP sajnálja, ha valaki véletlenül megsérült a tiltakozásokban.

Amennyire lehet próbáltam angolból fordítani magyarra. Az egyezmény óta újra nyugalom van Pakisztánban. Múlt héten az ítéletben eredetileg felmentett személyt kiengedték a börtönből, a pontos tartózkodási helyéről nincsenek információk.

A fenti írás nem tartalmaz véleményt, az eseményeket internetes forrásokból és nemzetközi újságokból állítottam össze. Kommenteket nem kérek. Köszönöm.

Sziasztok!

Tudom, tudom, régen jelentkeztem. Nagyon sokan írtatok, kérdeztétek, mi történt velem és mikor lesz újra blog. Az történt, hogy volt egy vizsgám, amire próbáltam tanulni és minden szabadidőmet ezzel töltöttem. Sajnos emiatt a blogot hanyagoltam. Voltam otthon, túl vagyok a vizsgán (meglátjuk) és most van szabadidőm, amit az első pár napban a gyerekeimmel töltöttem, de most már újra le tudok ülni és írni.

Megfigyeltem, hogy azok a posztok a legjobbak, amiket azonnal az események után írok meg. Még friss az élmény és jobban átérzem írás közben. Most viszont két olyan poszt következik, amire jó sokat kellett aludni és emészteni, hogy objektív és ne az eseményektől elvakult álláspontot alakítsak ki.

Két poszt következik. Az egyik objektíven írja le az eseményeket, a másik pedig azt, hogy én és a családom, mit éltünk át az események alatt. Véleményt egyik cikk sem tartalmaz. És e tekintetben sajnos a Ti véleményetekre sem lehetek kíváncsi. Kérlek, most ne írjatok kommentet, semmilyen csatornán. 

Függönyöket akartunk csináltatni az ablakokra. A helyi magyar közösségtől kaptam egy függönyös kontaktot, egészen konkrétan egy névjegykártyát.

A névjegykártyán, ahogy lenni kell, volt telefonszám, e-mail cím és egy cím is, így gondoltam nem lesz nehéz eltalálni a boltba. Tévedtem. Pakisztánban, ha a névjegykártyán szerepel egy cím, az nem azt jelenti, hogy a sofőr, aki ismeri Iszlámábádot, oda is talál. Állítólag a kártyán szereplő cím túl nagy területet takart, ezért nem találtuk meg a boltot. Mit tesz ilyenkor az ember? Felhívja a névjegykártyán szereplő telefonszámot, amit természetesen nem vettek fel. Utolsó lehetőség, addig kóválygunk a tömb körül, amíg meg nem találjuk.

Mázlink volt, mert épp időben visszahívott a függönyös, odaadtam a sofőrnek a telefont, mert én ugye nem ismerem Iszlámábádot még, ő pedig nehezen beszél angolul. Végül az urdu nyelv és a helyismeret segített, eljutottunk a függönyboltba.

Esélytelen lett volna megtalálni magunktól, tekintve, hogy a függönybolt egy pincében helyezkedett el. Lementünk az őrrel, mondták, hogy nézzek körbe pár percig egyedül, mert a főnök épp imádkozik. A pincében, a függönyök között két ember térdelt egy szőnyegen és Mekka felé fordulva imádkozott. A többiek nemigen beszéltek angolul, de látható érdeklődéssel voltak irányomban.

Ezek a képek az ima alatt készültek:

Mikor az imádság véget ért és a főnök végre odalépett hozzám. Egy széles mosoly ült ki az arcomra, mert nem más állt velem szemben, mint Jack Sparrow kapitány pakisztáni hasonmása. Hosszú haj, kópé kép és csak a rumosüveg hiányzott a kezéből, meg természetesen a ruhája hibázott kicsit. Oké itt nincs alkohol, tehát nyilván hiányzott a rumosüveg.

Sparrow kapitánnyal elkezdtünk üzletelni. Elmagyaráztam neki, miért jöttem ide és kitől kaptam az elérhetőségét. Épp a harmadik mondat végén jártam, amikor a pincében lekapcsolódott a villany. Pakisztánban rendszeresen vannak áramszünetek és emiatt a házakhoz generátorokat is építenek. Nekünk is van egy. De a generátor is csak egy gép. Murphy törvényei pedig Pakisztánra hatványozottan érvényesek. Ami elromolhat, az egészen biztosan el fog romlani. This is Pakistan.

Szóval állok a pincében, Sparrow kapitánnyal és pakisztáni legénységével, meg az őrrel és csak nem jön az áram. A pince első részébe tereltek, ahol volt valami fény, de valljuk be őszintén függönynézegetéshez nem túl ideális egy sötét pince. 15 perc után konkludáltuk, hogy jobb, ha halasztjuk a beszélgetést. Sparrow kapitány megígérte, hogy másnap kijön, megnézi a házat és leméri az ablakokat, amire a függöny kell.

Másnap délben gondosan felhívtam (nem vagyok már kezdő!), hogy ugye akkor tuti biztosan érkezik. Mondta, hogy „insallah" jönni fog. Ez azt jelenti, „ha Isten akarja”, érkezik a megbeszélt időpontban. Ezzel két dolgot magyaráznak egyszerre: azt is, ha jönnek és azt is, ha nem. Sajnos a második érvényesült és Sparrow kapitány elfeledkezett rólam. (Mégis kezdő vagyok.)

Felhívtam, mondta, hogy ajjajajj „other customer” majd egyszer jön. Gondoltam ez ennyi volt, majd 20 perc múlva megérkezett. Azt kell, hogy mondjam, profi volt. Körbejárta a házat, elmondta, hova, mit rakna, mit javasol. Elmondta, melyik bútorokat kárpitoztatná és miért, majd a legénység egyik tagjával lemérték az ablakokat és összeírták a teendőket. 

Másnap egy megbeszélt időpontban megérkeztünk a boltjához és képzeljétek, hogy azt láttuk, Sparrow kapitány és a legénysége mocskosan cipeli ki a leégett (!) függönymaradványokat a pincéből.

Az egész pince leégett. Mázlija volt, mert a raktárban minden függöny ép maradt, csak a kiállító terem borult lángokba. Amikor erről mesél, mindig az égre néz és urdu szavakat mormol, szerintem azt, hogy Allahnak hála, de nem tudom, mi az a két szó. A férjem kipattant a kocsiból és kérdezte, mi történt. Mondták, hogy semmi gond, senki nem sérült meg. Állítólag az emberei időben észrevették, és amit tudtak mentettek, illetve oltották a tüzet. Később mutatott képeket és az egész bemutatóterem koromfekete volt. A beszélgetés végén elhangzott, hogy 1 hét múlva próbáljak jönni, addigra rendbe szedi az üzletet. Mosolyogtam (1 hét?), majd elmentünk.

Másnap megjelent két fickó, a legénység két tagja. Simán elmentek volna bármelyik filmben kalóznak. Fogták a meglévő függönyök közül az átalakításra szorulókat és elvitték. Azt gondoltam, hogy ez a projekt legalább egy hónapra állni fog.

1 azaz EGY (!) nappal később visszahozták az átalakított függönyöket és felszerelték őket a helyükre. Nagyon vicces, mert a pakisztániak alapból szerintem alacsonyabbak az európaiaknál. A két kalóz is alacsony volt. Létrát nem hoztak magukkal és bár nekem nem okozott gondot a karnisok elérése, ők konkrétan csak álltak és nézték a karnisóriásokat a magasban. Tanakodtunk, végül kaptak széket, amire ráállhattak és felszerelték a függönyöket.

Mikor eltelt az egy hét, felhívtam Sparrow kapitányt, mehetnék-e hozzá. Mondta, hogy természetesen, menjek. Nem hittem a szememnek. Ugyan a bemutatóterem nem volt berendezve, de a földön új burkolat volt, a falak lefestve, az egész kitakarítva és épp pakolták vissza a függönyöket a helyükre és rendezték be újra a termet. Kb 80%-os készültségben volt a terem.

Hogy történt volna ez Magyarországon? Leég a bemutatóterem, a biztosító nem jön ki két napig. Utána megjelenik, kéri a rendőrségi feljelentést és jegyzőkönyvet. A rendőrség és a biztosító dolgoznak, így nem engedik rekonstruálni a helyszínt hetekig. A tulaj közben mindenkinek elmondja mekkora kár érte, és most egészen biztosan tönkre fog menni. Elpanaszolja az összes barátjának, ismerősének. Összeesküvés elméleteket gyárt, és „mi lett volna ha” eseteken gondolkodik. Hetek múlva megkapja a zöld jelzést, lehet kitakarítani és újra megcsináltatni a boltot. Megpróbál kivitelezőt keresni, 5 kivitelezőből 3 nem veszi el a telefont, 1 közli, hogy nem ér rá. 1 megnézi. Az az egy közli, hogy 5 hónap múlva tud nekiállni és mond egy iszonyúan magas árat és tudatja a megbízóval, hogy ez olyan nagy munka (közben csóválgatja a fejét), hogy 2-3 hónapig biztos eltart. 5 hónap múlva természetesen nem jelenik meg a kivitelező, csak újabb 2 hónap elteltével közli, hogy akkor holnap talán tud jönni. Nem jön, csak 1 héttel később. A munka nem 3 hónapig tart, hanem 5-6 és az ár is duplázódik. És ez a szerencsés helyzet.

1 hét, itt ez egyetlen egy hét alatt megtörtént. Nem hallasz panaszkodást, hanem azt mondja, hogy mennyire szerencsés, hogy a raktár nem égett le és közben az eget nézi. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez itt is kivételes eset volt Pakisztánban. De számomra Sparrow kapitány zsenialitását mutatja csak.

Visszatérve, nem csalódtam Sparrow kapitányban. Mondta, hogy mielőtt megkezdjük az anyagok kiválasztását, még imádkozna egyet. A kezembe nyomott egy katalógust, hogy addig nézegessem. Mondtam, hogy teljesen ok, de csak oda-odajött magyarázni hozzám a függönyökkel kapcsolatban. Egy idő után meguntam és magabiztosabban rászóltam, hogy most már menjen imádkozni, én nem szaladok el, csak jó lenne rendezni nyugodtan a dolgokat.

Az ima után a függönyboltban is jó ötletei voltak. Akármit kérdeztem, mindenre tudott a telefonjában képet és létező mintát mutatni. Fejből tudta a szobákat a házban, az ablakok méreteit, a kárpitozandó bútorok számát. Egy idő után teljesen rábíztam magam és hagytam, hogy az ő ötletei érvényesüljenek. A jegyzeteibe ritkán nézett bele. És mondhatjátok, hogy bemagolta, mielőtt érkeztem, de, ha így is tett, nekem az is becsülendő.

A kalózok pedig 1-2 (néha 3-4) óra csúszással megérkeznek és teszik a dolgukat. Sparrow kapitány nélkül néha lefagynak. A múltkor létra hiányában állt a munka vagy 2 órát és addig semmihez nem nyúltak, amíg a létra meg nem érkezett. De aztán szépen folytatták.

Nekem azt is fantasztikus látni, hogy férfiak dolgoznak ilyen szép anyagokkal. Magyarországon szerintem ez alapvetően női munka, de tényleg csak a sztereotípia beszél belőlem. Mindenesetre a kalózok úgy bánnak a függönyökkel, mintha a legféltettebb kincseiket tartanák a kezükben. 

És akkor engedjetek meg néhány fotót az előtte utána állapotokról.

 Előtte:

Utána

Előtte

Utána

 Jójó, én vállalom. A legtöbbet az dobta a képen, hogy elpakoltam a cuccokat :P

Két kislánnyal járjuk az utcákat, nyilván, ami sokszor feltűnik nekik, az a rengeteg lufiárus az utcákon. Mindig kérik, hogy vegyünk egyet, de általában elutasítom az erre vonatkozó kérést. 

Női megérzés vagy anyai ösztön, nem tudom, de a múltkor, mikor egy kislány mellettem éppen egy félig leeresztett lufival játszott, mesélték nekem, hogy Pakisztánban a lufikat hidrogénnel töltik meg, hélium helyett és iszonyú robbanásveszélyesek. Elképedve kérdeztem vissza, hogy ezt meg honnan veszi.

A múltkor egy szülinapi buliban telerakták a plafont szálló lufikkal, majd elkezdték a lufik alatt meggyújtani a szülinapi tortát. A sztorit nem értettem pontosan, de az volt a lényeg, hogy az egész plafon berobbant és azóta a háznak egy része tiszta fekete (nem sérült meg senki). Az tuti, hogy nálunk nem lesz lufi szülinapkor.

Lufi és virágárusok Iszlámábádban:

Iszlámábádban élünk, ez Pakisztán fővárosa. Körülbelül 1 millió ember lakik itt, ezzel Pakisztán 9. legnagyobb városkája csak. Ha Rawalpindit is hozzávesszük, amihez nagyon közel van, akkor már felfér a dobogó 3. helyére, a lakossága kb 4 millióra duzzad meg. Csak összehasonlításképpen, Karachi, a legnépesebb város több mint 21 millió lakossal rendelkezik.

Iszlámábád az ország északkeleti részén van. Az eredeti főváros Karachi volt. Karachi egy tengerparti város délen, nagyon erős kereskedelmi, gazdasági központ.

Hol legyen a főváros?

A döntés arról, hogy másik fővárosra van szükség, 1958-ban született meg. Hogy mi volt a váltás oka, azt hivatalosan nehéz megmondani. Olyasmiket lehet olvasni, hogy

• Karachi gazdasági központ és alkalmatlan arra, hogy az ország adminisztratív központja is legyen.
• Karachi túlságosan sebezhető az Arab-tenger felől.
• Olyan helyet kerestek, ami közelebb van „mindenhez” és egy épített várost akartak, amely „tükrözi a pakisztáni kultúra sokszínűségét”.

De ugye azért ezekkel az érvekkel nehéz lenne ezt a nagy horderejű döntést indokolni.

Akkor mi a valós indok? Pakisztánban nagyon erős hagyománya van a hadseregnek. A hadsereg jelenti a legnagyobb hatalmat. Ha egy politikust nem támogat a hadsereg, akkor az a politikus gyakorlatilag elveszett. A hadsereg központja pedig éppen Rawalpindiben van. Tehát van olyan érvelés, hogy azért került ide a főváros, hogy a hadsereg könnyen rajta tarthassa a szemét a politikusokon. A másik érvelés pedig Kashmir közelsége. Kashmir problémája itt egy elég erősen átpolitizált „nemzeti kérdés”, ha Kashmirban valami történik, arra a politikának (és a hadseregnek) is gyorsan kell tudnia reagálni.

1958-ban létrejött több bizottság, amelyek különböző követelmények (tőke, éghajlat, logisztika, védelem) mentén vizsgálták az országot. A vizsgálódás eredményeképpen átmenetileg Rawalpindi lett a főváros, de nagyon hamar átvette a helyét Iszlámábád.

Szektorok

A várost öt nagyobb és nyolc kisebb zónára osztották. Épített városról van szó, így a legtöbb szektor szabályos. Az öt nagy zóna rendkívül kreatív elnevezése: 1-es, 2-es, 3-as, 4-es és 5-ös zóna. A 8 kisebb zóna pedig használat szerint lett felosztva: adminisztratív, üzleti, oktatási, ipari, diplomata, vidéki zónákra, zöld területre és lakóövezetre.

Az 1-es és 2-es zóna lakossági célokat szolgál, az 1-esben vannak az állami politikai intézmények. Az 1-es lakózónát 2*2km-esek négyzet alakú kisebb szektorokra bontották. Az alkotók megint kreatívnak bizonyultak és a zónák megnevezéséhez betűket és számokat használtak. A betűk északról délre nőnek, A-tól O-ig. A számok pedig keletről nyugatra 1-20-ig. A-tól I-ig lakhatóak a szektorok 5 és 18 között.

A legfejlettebb szektorok E, F és G szektorok (főként mi is csak ezekben mozoghatunk, néhány kivétellel, pl suli). Minden szektorhoz, tehát például E6, tartozik egy park játszótérrel és egy piac (market), ahol vásárolni lehet.

Az E szektorokat katonai / biztonsági intézményeknek szánták. Ezek a legbiztonságosabb szektorok. Sok itt a külföldi, a diplomata illetve a tehetősebb család. Az E6-E7 az a top, mert az ott van a Margalla Hills lábánál. Az E8-E9-be úgy tudom, nem is költözhetnek halandók, oda csak a hadsereg és katonák mehetnek. Ők itt a helyi elit.  Az E8-ban van a haditengerészet központja, az E9-ben pedig a légierő központja.

Az F szektorokat a szövetségi kormányzati alkalmazottaknak szánták. Ezek is biztonságosak, mi is az egyik F szektorban lakunk. Ismerek helyit, aki szerint legjobb szektorok: F6, F7.

A G szektorokat olyan politikusok és hivatalnokok lakják, akik alacsonyabb kormányzati pozíciókat töltenek be. A biztonság egy kicsit rosszabb, mint az F szektorokban, de itt is akad látnivaló.

A H szektor az oktatási intézményeké, nem nagyon vannak lakótelepek vagy lakóépületek. Itt találhatóak a sulik, főiskolák, egyetemek és az őket szabályozó hatóságok stb. A mi sulink is az egyik H szektorban van. H szektorok a személyes kedvenceim, ott lehet látni a nursery-ket (faiskolák) sok-sok növénnyel, van egy telep, ahonnan mindig szamaras szekerekkel hajtanak ki, rendkívül sokszínű és változatos szektorok szerintem (amit én láttam belőlük).

Az I szektor lett volna az ipari szektor, de érdeklődés hiányában sajnos alacsonyabb jövedelemmel rendelkező lakosok élnek itt.

Az A, B, C és D szektorok igen alulfejlettek, ezek a Margalla domb lábánál fekszenek.

Diplomáciai negyed

Nagyon sokat hezitáltunk, hogy a diplomáciai negyedbe (enklávé) költözzünk-e. Ott ugyanis lakások vannak, de mivel fallal körülvett területről van szó, így ott például lehet az utcán sétálgatni, futni stb. Itt nem. Viszont a helyiek én úgy tudom, nem annyira kedvelik azt a területet. Egyrészt nem a legmenőbb szektorokban van, másrészt mindig a „cage” szót használják rá, amiatt, hogy ennyire zárt. Jártam már benn többször, de annyira nem fogott meg engem sem.

A minap volt szerencsém a diplomáciai enklávén belül is eljutni a brit diplomata negyedbe. Ez az enklávén belül is egy még szigorúbban őrzött kisebb terület. Engem és a két szőke kislányomat alig akartak átengedni, csak úgy mehettem, hogy elvették az útlevelemet és természetesen csak meghívásra. Bent viszont… egy paradicsom volt. Az emberek rövidnadrágban sétáltak az utcán, volt medence, a gyerekek felügyelet nélkül mehettek a játszótérre, ami a házak között volt. Az étteremben alkoholt árultak (!). (Pakisztánban 100%-os alkohol tilalom van.) Mindenki ismer mindenkit és például azok az anyukák, akik nem dolgoznak, miután elvitték a gyerekeiket suliba, leülnek reggel kávézni egyet és beszélgetni. Van bolt, ahol disznóhúst lehet kapni (itt ugye a disznóhús tiltott dolog)! És amikor a játszótéren álltunk, az egyik apuka mondta, hogy tele van a hűtője disznóhússal… Ahh, még mindig fájó sebeket szakít fel a látogatás :)

A kislányom szülinapján jutottam el oda és én is kaptam aznap „szülinapi tortát”, amely egy bacon-ös szendvicsbe volt bújtatva. :)

Még az volt ott iszonyú érdekes, hogy a brit családokban volt nanny. A nanny neveli a gyereket, és nem csak vigyáz a gyerekre, mint a babysitter. És képzeljétek, hogy az enklávén belül mozgó pakisztáni nannyk mind olyan jól öltözöttek voltak, szép ékszerekkel. Szerintem teljesen más réteg az, aki itt kaphat munkát.

Aznap szomorúan bandukoltam haza és kérdeztem a férjemet, hogy miért nem lehetünk mi is brit diplomaták? (Csak és kizárólag brit diplomaták lakhatnak az enklávéban.) A férjem erre azt válaszolta, hogy azért, mert akkor nem tudnék „hellópakisztán” blogot írni, hiszen ott semmit nem látnak az igazi Pakisztánból.* Tehát csak, hogy tudjátok, azért nem vagyunk brit diplomaták, hogy blogot írhassak. :)

* Az igazi Pakisztánból én se látok sokat sajnos vagy talán jobb is. De nagyon igyekszem!

Beleszaladtunk egy rendkívül változatos és sokszínű témába, és erről még nagyon-nagyon sokat fogok blogolni.

Megint személyes történettel indítanám. Ha hétköznap ki akarok menni az utcára, az azt jelenti, hogy hívnom kell a sofőrt, hogy vigyen el. Csakhogy a két gyerek és a személyiségem miatt (amely szabad mint a madár és nem bezártságra született :)), nem tudok a fenekemen ülni a hétvégén sem. Így a sofőrt akkor is berángattuk, hogy cipeljen minket. Csakhogy a sofőrnek van három gyereke és egy órára lakik tőlünk. A családja miatt pedig minden áldott este hazamegy. Ha 10-kor végzünk, 10-kor megy haza, ha 4-kor, akkor 4-kor. És ha hétvégén is berángatjuk, akkor hétvégén sem látja a családját.

Rágtam már a férjem fülét számtalanszor, hogy legyen már csere vagy legyen ügyelet vagy bármi, de ez így nem jó. Vagy saját magammal és gyerekeimmel szúrok ki és nem megyek sehova, vagy vele és a gyerekeivel. (Az őrről, aki mindig kísérget minket most ne is beszéljünk. 20km-re lakik és saját bevallása szerint „csak” 5 gyereke van, a legkisebbek 7 évesek.) A férjem válasza hol az volt, hogy „túl humánus” vagyok, hol meg, hogy „ez nem az ő feladata, hogy kitalálja”. Kénytelen voltam valamit magamtól kiötleni, mert már nagyon idegesített a dolog.

Végülis a sofőr adta meg a megoldást. Nagy lelkiismeret-furdalásomban megkérdeztem tőle, hogy viseli a családja azt, hogy minden hétvégén berángatjuk. Gondoltam hátha azt válaszolja, hogy „nem bánják” vagy ilyesmi. (Igen, naiv is vagyok, én is nyilván így reagálnék a felesége helyében ;) ) Szóval azt a választ kaptam, hogy „hol így, hol úgy”. Majd folytatta, hogy megnyugtasson: „Ne aggódjon Madam (ez még mindig én vagyok), tudják, hogy az első év nehéz!” Hohohó! Mi az, hogy az első év, utána mi van? Végre volt egy kapaszkodóm. „Egy év után általában az expatok maguk kezdenek el vezetni.” Ó igen! Hát ez a megoldás! Én nem fogok egy évig várni és a hétvégén volán mögé ültem.

Tudom, felmerül a kérdés, hogy miért én. Azért én, mert jobban szeretek vezetni, mint a férjem. Erre neki nagyon vicces sztorijai vannak, amiket nyilvánvalóan nem fogok megosztani, mert többet senki nem ül be mellém az autóba és mi van, ha rendőr is olvassa a blogot.

Pakisztán viszont nehezített terep, hármas akadályon kell átküzdenie magát az embernek:

1. Baloldali közlekedés
2. Itt a közlekedés teljesen őrült. Duda és az index kb hasonló gyakorisággal kerülnek használatba. Ha leelőzök valakit, akkor dudálni kell, hogy jövök.
3. Nézzétek meg a lenti képet. Ebből van vagy több ezer a városban és nem átallanak a kocsik mellett közlekedni.

Haladjunk sorban:

Balodali közlekedés

Az első akadályt mindenki megugorja, aki angolszász országokban volán mögé ül. És akkor nekem ne sikerülne? Szóval beültem a jobb oldalra, az őr mellém, a családom hátul. És nem mertem ránézni a három testőrre a háznál, de éreztem, hogy azoknak megjelent a mosoly az arcukon és oldalba bökdösték egymást, hogy „ezt figyeld, ezt figyeld”. A kapun méltósággal kijutottam, csak a kapuban indexeltem volna, ha normális oldalon lett volna az index, de sajnos az ablaktörlőt indítottam el. Méltóság Kriszti, méltóság. Itt nem ismerik a szőke vicceket. Semmi gond. Ezt aznap még vagy 6-7-szer játszottam el. Az őr mellettem pedig minden egyes alkalommal türelmesen mondta: „Madam, right side. Right side.” TUDOM! Egyszer lezúztam egy padkát baloldalt egy kanyarnál. Az őr többször figyelmeztetett, hogy nézzem gyakrabban a tükröket és igaza volt, mert a másik oldalra húztam a kocsit, mint otthon, de a tükrök segítettek. Utána a padkák és a kocsi is épen maradt.

Legnagyobb bánatotokra más nagy bakiról egyelőre nem tudok beszámolni. Kivéve persze a parkolást. Na az nem ment, de mentségemre szolgáljon, hogy 3 pakisztáni próbált segíteni és mind a három mást mutatott. Az utolsó parkolás annyira bénán ment, hogy az őr elkérte tőlem a kulcsot, azzal, hogy majd beparkol szépen és szívesen haza is vezet helyettem. Azt kell, hogy mondjam nem annyira tiltakoztam, mikor elvette a kulcsokat.

Őrült közlekedés

Szeretnék egy klasszikust idézni, Európában ezt a sebességhatároknál szokták (én is csak hallottam) mondani: azok kizárólag a gördeszkásokra vonatkoznak. Pakisztánban az egész KRESZt tulajdonképpen gördeszkásoknak hozták létre, csak azok épp nincsenek. Úgyhogy a KRESZt sem nagyon kell alkalmazni.

Dudát nem használtam, örültem, hogy az index krízist megugrottam. Engem többször ledudáltak. És ez nem vicc, itt tényleg mindenki dudál mindenért. Ha lassan megyek, ha gyorsan, ha előzök, ha nem.

Másik érdekesség, hogy a sávok itt néha alakot és formát váltanak és olykor meg is szűnnek. Kb ilyen lehet Roxfortban vezetni tanulni. Azt megfigyeltem már, hogy kanyarodásnál a sávok valahogy megszűnnek és mindenki oda helyezi az autóját, ahova éppen befér, így lehet, hogy 2 sáv helyett keletkezik vagy 5 kanyarodósáv. A teljes visszakanyarodás pedig olyan mint egy tölcsér, 5 sávból lesz a végén 1, ami visszakanyarodik.

Néha a sávok pedig elpárolognak és életbe lép az a főszabály. Tehát ha a sávokat a gördeszkásoknak hozták létre, akik pedig nincsenek is, akkor tulajdonképpen minek is sáv, csak megzavarják a szabad közlekedést. Teljesen liberális ország ez.

Zebrák azok nincsenek és nem ritkán a legnagyobb autópályákon, ahol két oldalt nagy mező van, gondolja úgy valaki, hogy átkel. Én mindig csodálkozom, hogy hova mennek, mert nem akarom elhinni, hogy ez komoly, hogy az autópályán, 2-szer 3-4 sávos utakon kell átmenni, de láthatóan ez itt bevett szokás.

Motorosok

És végül… a motorosok. Főszabály szerint 1 motoron két ember közlekedhet 1 sofőr és egy utas. És csak a sofőrnek kell csak bukósisak! A főszabályokat már ismerjük… kizárólag a gördeszkásokra vonatkoznak. Így előfordul, hogy 1 motoron 4-5, extrém esetben 6 ember is elfér, főleg ha van köztük 1-2 gyerek. Minél több gyerek, annál több utas. Mulatságosnak hangzik, de ez NAGYON veszélyesnek néz ki és az is. A lenti példa még teljesen okés, mert viszonylag nagy az anyuka kezében ülő kisgyerek, de 1-2 hónapos babák is utaznak így!!!

Statisztikák természetesen nincsenek, de van egy tippem a közúti motoros balesetek arányára. A családomban van orvos, aki otthon önkéntes donorjelölteknek hívja a „vad” motorosokat, nem tudom erre milyen kifejezés illene. Erre szerintem nincsenek is szavak.

Hallottam magyaroktól történeteket arról, hogyan vágódnak kocsik alá motorosok, szerencsére én még nem láttam.

Azt viszont nagyon mókásnak tartom, hogy minden reggel ugyanannál a közlekedési pontnál ugyanaz a jelenet fogad. Ott áll a rendőr, aki megint elkapott pár embert (1 motort a 100-ból) azért, mert sokan voltak a motoron. És akkor összegyűlik pár ember a rendőr előtt és magyaráznak. Nemcsak azok, akiket elkaptak, hanem mások is. Mint a focimeccseken a bírónak a szabálytalanságoknál, amikor minden focista a saját csapata szerint magyarázza a szabálytalanságot. Annyira szeretnék egyszer fültanúja lenni egy ilyen beszélgetésnek: „Biztos úr! Nem volt az 5! Csak kettő! A szemébe süthetett a nap, a másik három a motor mögött futott!” A sofőr is mindig mosolyog ugyanott, már megfigyeltem.

Visszatérve, túléltük, a családom is, én is és Pakisztán is. Íme néhány kép az utakról.

A sofőr félrehúzódott a kocsival az úton, de odébb voltunk a célállomástól. Egy konvoj haladt el mellettünk, 4 vagy 5 autóból állt, sziréna nem volt, de fegyveresek ültek a kocsikon, hatalmas álló gépfegyverekkel elől és hátul is. Amikor újra elindultunk, a sofőr elmagyarázta, hogy ez egy híres tudós („scientist”) konvoja volt. Kérdeztem, hogy mégis milyen scientist az, akinek saját konvoja van? Tipp, mielőtt továbbolvastok?

***

Abdul Qadeer Khan, pakisztáni fizikus és mérnök, aki megvalósította Pakisztánban az urándúsítást, ezzel elősegítve azt, hogy Pakisztán atomhatalom legyen.

Khan Pakisztán függetlensége előtt Indiában szüettett. 1952-ben Nyugat Pakisztánban telepedett le, majd Karachiban diplomázott kohászatból. Posztgraduális képzéseket végzett Nyugat-Berlinben, Hollandiában majd a Leuveni Katolikus Egyetemen szerzett diplomát. 

1973-tól egy kutatóintézetben dolgozott, mely az URENCO nevű vállalat alvállalkozójaként működött. Az URENCO brit, német és holland cégek konzorciuma volt, 1971-ben jött létre urándúsítás kutatására és fejlesztésére. Khannak hozzáférése volt az akkori legmodernebb urándúsító technológiákhoz. 

Khan nagyon szerette a hazáját és akkoriban több Pakisztán számára kedvezőtlen geopolitikai esemény hatása alá került. 1971-ben egy India-Pakisztáni háborúban Pakisztán vereséget szenvedett. Banglades független állam lett és India nukleáris hatalommá vált.

1974-ben kapcsolatba lépett az akkori miniszterelnökkel, Zulfikar Ali Bhuttoval, akinek azt javasolta, hogy urándúsítással készítsenek atombombát. Akkoriban már a pakisztániak is igyekeztek atomhatalommá válni, de urándúsítás helyett egy másik módszerrel próbálkoztak. A miniszterelnök biztatta Khant, hogy segítse őket.

Khan mérnöki terveket hozott el munkahelyéről és segédkezett az alkatrészek európai beszállítóktól történő beszerzésében. 1975-ben családjával hazatért Pakisztánba. Khan kutatólaboratóriumot alapított urándúsítás fejlesztésére, melyet 1981-ben Khan Kutatólaboratóriumnak, KRL-nek neveztek el.

A vádak szerint Khan laborja sajnos zűrös országokkal kezdett üzletelni: Líbiával, Iránnal és Észak-Koreával. 

Khanra az USA rábizonyította, hogy atomtitkokat osztott meg más országokkal, ami miatt 2004-ben letartóztatták. A letartóztatását követően nyilatkozatot olvasott fel a pakisztáni televízióban, melyben teljes felelősséget vállalt tetteiért, felmentve a katonaságot és a kormányt a történtek alól. A következő napon az akkori elnök, Pervez Musharraf felmentette a vádak alól, de 2009-ig háziőrizetben volt. (Ezek szerint most már nincs.)

A pakisztániak számára Khan egy nemzeti hős, mert az ő tevékenysége erősítette Pakisztán nemzeti biztonságát egy kényes geopolitikai helyzetben.

***

Bennem egy csomó kérdés merült fel az eset kapcsán. Milyen tudósnak járna Magyarországon saját konvoj? Meg tudnátok különböztetni konvojokat egymástól, például ez most a miniszterelnöké, ez pedig egy atomtudósé? Honnan tudta a sofőr, hogy ez Khan konvoja? Mivel az eset közel volt az otthonunkhoz, számomra az is érdekes, hogy hova mehetett?

Most következzen egy poszt a kislányaimról. Sokan ismeritek őket és sokan kérdezitek is, mit gondolnak ők az ittlétünkről. Erre nem tudom a választ, de nagyon próbálom megfejteni. 

Mikor elmondtuk nekik, mire vállalkoztunk, nem akartuk őket egyből Pakisztánnal fárasztani (még nekünk is szokni kellett a gondolatot), ezért azt mondtuk nekik, Ázsiába megyünk. Ők ezt úgy fordították le magukban, hogy a dzsungelben fogunk élni a tigrisekkel. Egy jó ideig ezt a gondolatot nem tettük helyre bennük és nagyon izgultam, mit fognak szólni majd Pakisztánhoz. Talán ezért is nyugodtam meg annyira, amikor láttam, hogy itt minden zöld és nem száraz sárga sivatagos. Aztán amikor a Margalla Hills erdőit is észrevettem, abba már én is dzsungeleket láttam. És aztán pedig kiderült, hogy itt élnek az erdőkben leopárdok! Az már majdnem tigris! (Nagyon félnek az emberektől, közelükbe se merészkednek.)

A másik gondolat, ami megragadt bennük, főleg a nagyobbikban, hogy itt angolul kell majd beszélni.

Egyik este még otthon a nagyobbik elmondott egy mesét a kicsinek:

"Egyszer volt egy kismajom, akit úgy hívtak, hogy J. J majom nagyon sokat hisztizett és ezt az anyukája és a nagytestvére nem szerették. Az anyukáját úgy hívták, hogy anya. A testvérét meg úgy, hogy B."

A kicsi közbevág: "És Apa?"

A nagyobbik folytatja: "Az apukájuk, akit úgy hívtak, hogy Apa, elment Ázsiába. Nagyon sokszor beszéltek vele telefonon. És aztán egyszer hazajött. Azt hitték, hogy angollá változott, de végülis nem. Itt a vége fuss el véle."

Ezen a ponton értettem meg, hogy a nagyobbik lányom azt gondolja, hogy mi már egymás között sem fogunk idekinn magyarul beszélni és teljesen "angollá változunk". Természetesen elmagyaráztam neki, hogy aggodalomra semmi ok, egymás között a dzsungelben is magyarul beszélünk majd. 

A kisebbik lányom ezután elmondta a „válasz” meséjét: „Egyszer volt egy kismajom, akit úgy hívtak, hogy B. Ment ment az erdőben és találkozott a tigrissel, akit úgy hívtak, hogy J. J. tigris jól leüvöltötte B. majmot. Aztán mentek az erdőben. Mentek mentek mentek. Fuss el véle.”

Ez a mese pedig mindent elárul az én kis tigrisemről is.

Szerencsére, vannak itt majmok is. Voltunk már majomlesen, de csak egy kövér pávián szerűt láttunk, annyira nem volt izgalmas. Ha lehűl a levegő majd többet fogunk látni, most inkább a hegyekben vannak. A nagyobbik lányom pedig nagyon élvezi azt, hogy rengeteg a papagáj meg a színes madár. Reggelente mindig figyeli, ahogy rászállnak a kerítésre. 

A ház tetszett a gyerekeknek, a szobájuk is és eleinte minden új volt, amit nagyon élveztek.

Aztán jött a suli/ovi (majd külön posztban írok erről) és az idilli dzsungelélet szertefoszlott.

Angolszász rendszerben járnak, itt az ovi olyan, mint egy iskolaelőkészítő. Az első nap lehetett a legnehezebb nekik és nagyon nagyon elveszettek voltak. Gondoljatok bele, egy idegen országban, vadidegen emberek között egy olyan nyelven, amit ugyan értenek (kaptak felkészítést), de nem beszélik és ráadásul kvázi iskolát kezdeni. Leírva is borzalmas.

Megszakadt a szívem értük. A második héten mindketten azzal fogadtak, hogy „Anya, úgy döntöttünk (ketten!), hogy ez volt az utolsó napunk ma az iskolában és nem jövünk többet.” Majdnem elnevettem magam, hogy ezt milyen okosan kifundálták. Aztán meggyőztem őket, hogy még 1 napot adjunk a dolognak. Aztán még egyet. Végül rájöttek a trükkre és nem próbálkoztak ezzel többet. Macerás is lett volna 2 éven keresztül mindig 1-1 napokra iskolába menni.

Persze a kreativitásuk nem ismer határokat. Ezt követően délutánonként azzal kezdtek gyanúsítani, hogy én nem megyek értük időben. Teljesen alaptalan vád volt. Azokban a napokban mindig fél órával az órák vége előtt érkeztem a suliba és csak kóvályogtam, amíg kiengedték őket. Aztán jön a napom kétség kívül legboldogabb perce, mikor kiszaladnak az osztályból széles vigyorral az arcukon és elkezdenek mesélni

Napról napra jobb. A tanítónénik beszámoltak az első mosolyokról, arról, hogy szépen lassan kezdenek mindketten megnyílni. Már részt vesznek az órákon és vannak barátaik!

A nagyobbik részletesen elmesélte, hogy az egyik kislány úgy nézett ki, mint egy korábbi ovistársa. Aztán egyik nap láttam, hogy valamit nevetgéltek, mikor jöttek ki a teremből. A tanítónéni pedig aznap boldogan számolt be arról, hogy a kislányom barátra lelt! És aznap különösen sokat mosolygott. Nagyon megdicsértük. Kértem, hogy mesélje el, hogyan történt. A válasz valami olyasmi volt, hogy mindketten tudták, hogy barátok lesznek és egyszer csak barátok lettek. Mi sem egyszerűbb ennél.

A kistigrisem az örök lázadó, mint a legtöbb kisebb testvér, mert nekik harcolniuk kell az érvényesülésért. Neki 4 dolog fontos az életben: Apa, Anya, Nagytesó és TÉSZTA. Igen, csupa nagybetűvel. Ha ezek vannak, nincs probléma. És kérem, itt minden adott, úgyhogy a kicsi köszöni szépen, jól van. Az óvonéni valami olyasmit mondott róla, hogy „She wants to do things on her own way, but of course, we do not let her do it in her own way.” Ne gondoljatok rosszra, én értem, mit akart ezzel mondani az óvonéni. A kicsi hisztizik. Őt nem érdekli, hogy angol nyelvűek vannak körülötte, ő magyarul hisztizik. És hát, hisztizni hisztizhet, de attól még a dolgok nem alakulnak majd a kedve szerint.

A kicsi olyan boldogan szokott fogadni a tanítás után és annyira lelkesen, csillogó szemekkel meséli, hogy „Anya! MATRICÁT RAGASZTOTTAK A KEZEMRE. ÉRTED? M-A-T-R-I-C-Á-T!” És mutatja a körömhegynyi aranyszínű matricát a kezén, ami ekkora boldogságot jelent. Én ezekből úgy gondolom, vele nincs probléma.

A nagyobbik viszont elveszettebb a suliban. Nekem mindig ő volt a kiegyensúlyozott, biztos támaszom és most látom, hogy megbillent. Belöktük a dzsungelbe, távol a komfortzónájától és nagyon birkózik a helyzettel (főleg az angollal). Amit nagyon szeretek viszont benne, hogy bátorítja saját magát és engem. Ma este például azt mondta: „Anya, nagyon jó lesz ez a suli. Köszönjük meg Apának, hogy itt lehetünk.”

Nagyon jó, hogy testvérek és mindig mesélik, hogy az udvaron nagyon boldogok, amikor találkoznak, és mindig beszélgetnek. Ez nagyon sokat jelent nekik egy idegen környezetben.

Az angolt szokják, „yes” és „no” nagyon mennek már. De a minap hallottam játszani őket, és azt mondta a nagyobbik a kicsinek, hogy „Tudod, a ’let’s go’ azt jelenti, gyerünk!” A kisebbiktől pedig az egyik anyuka megkérdezte, hogy „Is your name J?” (angolul ejtve ki a nevét). Mire a kislányom egyből válaszolt lassan és türelmesen: „No. J” magyarul ejtve ki saját nevét.

A nagyobbik nekem már mondott egy egész mondatot is, amit kb 20 puszival jutalmaztam. A tanítónénikkel azt állapítottuk meg, hogy bár nem beszélnek még, de szépen ülepszik a fejükben minden és egyszer csak ki fog pattanni. Azt már látom, hogy amilyen szót tud, azt másként ejti ki, mint én. (Tippelhettek, kié a helyes… nem az enyém.)

A világ legérdekesebb szociológiai kísérlete ez, hogyan tanulnak idegen nyelvet. Legszívesebben bekameráznék mindent, hogy lássam a fejlődést.

Végezetül a honvágyat még nem ismerik, de lerajzolni tökéletesen le tudják. Íme a nagyobbik kislányom rajza:

Feladat: Rajzolj le mindenkit, aki a házadban él.

Megoldás: A kép közepén ott van a magyarországi házunk. Aki látta élőben tudja, hogy ez összetéveszthetetlenül az. A kép teljes részét elfoglalja. Este van, a ház alszik. A család pedig a kép szélére fért már csak ki. De mindenki vidám és mosolyog.

Sziasztok!

Ezen a héten is szeretném megköszönni, hogy ennyien írtok nekem és bátorítotok mindenféle csatornán. Nagyon köszönöm a sok pozitív hangot és azt, hogy felveszitek velem a kapcsolatok még hosszú évek hallgatása után is. Szuperek vagytok.

Sokan kérdezitek, hogy miért nem tudok minden napi kávétok mellé posztot írni: blogolni csak és kizárólag hétvégén van időm, hétköznapok nagyon zsúfoltak és a lányaim nagyon számítanak rám. Hétvégén igyekszem annyit írni, amennyit csak tudok, ezeket teszem fel aztán hétköznap. Ha nem érek rá a hétvégén, akkor nem lesz poszt. Témából egyelőre nem látom, hogy kifogynék, de ki tudja, lehet egyszer már nem lesz mit mondanom…. Áááá nem hiszem :)