Nagyon sokan kérdezitek, hogyan érezzük itt magunkat és mik az általános benyomásaink.

A válasz a kérdésre az, hogy nagyon jól érezzük magunkat. Szerencsések vagyunk, mert egy szép házban lakunk, két kis tündér könnyíti (vagy néha nehezíti) az életünket és minden napra jut egy újdonság, amire rá lehet csodálkozni.

Az első héten minden nap egy csoda volt, mindenkit szuper kedvesnek láttam és mindenben találtam valami felfedeznivalót. Mint amikor az ember nyaralni megy egy kényelmes és szép helyre és minden varázslatos körülötte. De ahogy telnek a napok, néha arcul csap a valóság, ez a hely mégsem olyan szép, mégsem tiszta, az az ember mégis érdekből kedves. Akkor csalódott vagyok és szomorú. Végül pedig jön az utolsó fázis, hogy megértem és elfogadom, hogy ez egy ilyen hely, próbálok alkalmazkodni és akkor máris könnyebbek a mindennapok. De az tény, hogy a varázslat szép lassan elmúlik.

Amikor megérkeztünk a reptérre és a kocsi elvitt minket az otthonunkba, az volt a legmeglepőbb dolog, hogy minden zöld. Én alapvetően úgy képzeltem, hogy száraz lesz, sivatagosabb és a sárga szín dominál majd. Csupa zöld minden, az utcák mellett csodálatosan magas fák és színes virágos bokrok. Iszlámábád (a héten írt egy barátom, hogy ez a helyes írásmód) felett húzódik a Margalla Hills, ami telis tele van erdőkkel. Fantasztikusan néz ki, nem tudok betelni a látványával.

Sajnos nehéz jó képet csinálni róla, mert többnyire valami felhőben úszik. Pára és szmog vita is van, de szerintem inkább pára lesz. 

Nagyon meleg van 35 fok vagy több és nehéz kint lenni az utcán. A helyzetet nehezíti, hogy a nők csak hosszúnadrágban lehetnek és a vállukat el kell takarni. A minap a suliban az egyik anyuka arra panaszkodott, hogy a téli ruháit hordja. Mondjuk ez szerintem túlzás, de az tény, hogy késő tavaszi és kora őszi ruhákban vagyunk. (Ha vannak még ilyen fogalmak Európában, mint késő tavasz.) Ez a szabály a gyerekekre is érvényes. Ezen két napja kezdtem lazítani és már megengedem nekik a rövidnadrágot.

Tudom, a kendő. Megkérdeztem a sofőrünket, hogy kendőt kell-e nekem viselni, a válasz az volt, hogy itt minél tehetősebb valaki, annál kevésbé hord kendőt. Úgyhogy részemről ezt a kérdést lerendezettnek tekintem, és nem kezdek el kendőkötési módokat nézegetni interneten.

Mindenki mondta, hogy a legnehezebben a bezártságot fogom viselni. Ugyanis az utcára nem mehetünk ki. Ezt én az első héten megszegtem és a két kislányommal egyedül indultam sétálni a szomszédos utcákban. Láttunk nyuszit is, ami csak úgy kóborolt az utcán és füvet rágcsált. Másnap meséltem a férjemnek és a sofőrnek, hogy egyedül sétáltunk és egy kisebb leszúrásban részesültem. Úgyhogy sajnos ez volt az utolsó ilyen alkalom. Nekem nem volt félelem érzetem, tény, hogy volt néhány fura arc az utcán, aki jól meg is nézett, de olyankor átmentünk az utca túloldalára és ott sétáltunk tovább. Budapesten is volt már ilyen élményem....

Megjegyzem, az őreinknek mondtam, hogy megyek azok meg mondták, hogy persze okés, még integettek is és ékes angolsággal mutogatták és mondták, hogy „mosque” balra, „street” jobbra. Ha ők nem izgultak a dolog miatt, akkor én minek. De megértettem, egyedül sehova.

Ez viszont az jelenti, hogyha ki akarok menni például vásárolni, akkor két ember jön értem, egy sofőr és egy biztonsági őr. Első nap mondtam a férjemnek, hogy nincs az őrnél fegyver. A férjem felhívta a figyelmem, hogy nézzem csak meg a ruhája körvonalait, ahogyan megy. Tényleg ott a pisztoly a ruhája alatt! Csak a salwar kameez jól elfedi.

A boltnál bekísér az őr és a sofőr a kocsiban vár. Az őr tolja a bevásárlókocsit és amint leveszek valamit a polcról, azonnal kikapja a kezemből. Tudniillik, nehogy már cipelnem kelljen valamit. Néha úgy teszek, mintha nem figyelnék oda és csak viszem magammal a kiválasztott terméket, ilyenkor csak jön utánam és próbál magyarázni angolul (nem nagyon tud), hogy adjam oda. Végre odaadom, akkor megnyugszik.

A bevásárlótáskák egy percig sem lehetnek a kezemben, akkor idegesek és elveszik tőlem. Egy kocsiajtót egy nő nem nyithat ki. Versenyezni szoktam a sofőrrel, mert olyan gyorsan ugrik ki, hogy kinyithassa én pedig természetesen egy mozdulattal meg tudom előzni és mindig nagyon csalódott emiatt.

Ez eleinte ugye csodálatos (és vicces) volt, de amikor rájöttem, hogy ez így lesz két évig és én még egy kocsiajtót se nyithatok ki önállóan, akkor azért elszomorodtam. Az is nagyon zavar, hogy az őr mindig látja, mennyi pénzt költök. Mi van, ha jelenti a férjemnek? :)

Viccet félretéve, nem ez zavar, hanem az, hogy tudom, ő szerényebb körülmények között él és én meg itt luxuscikkeket (például edények, tányérkészlet) vásárolgatok.

Aztán most már kezdem elfogadni a helyzetet, beléptem a harmadik fázisba. Tulajdonképpen nem is olyan rossz az, hogy valakik mindig cipelik a szatyraimat és tolják a kocsit. Miért küzdök az ellen, hogy betegyék helyettem a dolgokat a kocsiba? Van 2 boldog évem, aztán Magyarországon majd úgyis cipelhetek, amennyit csak szeretnék. Még többet is.

És ha a sofőr boldog attól, hogy kinyithatja az ajtót, hát legyen. Néha már hagyom is neki. Hangsúlyozom: néha. Elkezdtem kártyával fizetni, illetve már megkérem az őrt, hogy hagyjon magamra és akkor végre egyedül lehetek. A minap egy egész kávét kikérhettem egyedül és 5 teljes percet eltöltöttem egymagamban a kávézó kertjében. Alakul ez, csak el kell fogadnom a helyzetet.  

Egy vicces sztori még a végére. A minap egy pincében használt bútorokat, tányérokat válogattam és mivel elég sok cucc volt, 5 pakisztáni segített csomagolni és pakolni. Amikor készen lettem, fel kellett mennem az épület negyedik emeletére. De a pincéből a földszintig a lift nem működött. A helyiek legalább 5 percig tanakodtak azon, hogyan jutok fel a földszintre, tekintve, hogy a lift nem működött. 1 emeletről van szó. Bár nem értek urduul, de nagyon vicces volt látni, hogy ez ekkora probléma. Aztán megtörtem a beszélgetést és mondtam, hogy képes vagyok a lépcsőn felmenni egy szintet. Az egyik felkísért, majd a földszinten megkérdezte, hogy akkor a negyedikre is gyalog szeretnék-e menni. „Na azt azért már nem.”- hangzott a válaszom, mire ő megnyomta helyettem a liftgombot.

Múlt héten többször vittünk nekik maradék ételt abból, amit főztünk. Amikor én vittem, megköszönték. Miután a férjem kivitte, a következő párbeszéd hangzott el:

„Kivitted? Örültek neki?”

„Igen” – majd egy halvány mosoly megjelenik az arcán – „Szalutáltak is.”  

Ah, nem értem, nekem miért nem?

Egyik nap óriási robaj volt az udvaron, az őrök már megint alkotnak valamit. Kinéztem, és egy hatalmas szemétkupacot pillantottam a kert középpontjában. A kupacból körvonalazódni kezdett egy második őrbódé. Ajjajj, az őrök a kert közepében akarnak felállítani egy második őrbódét! Kihívtam a férjemet, hogy ő magyarázza el nekik, ne oda tegyék. Így is elég, hogy járőröznek az 500 m2-en, egy második bódé a kert közepében? Nem sajnálom tőlük, de ne oda rakják, használhatatlan lesz a kert!

A bódéból nézve tényleg hangulatos, mert szép fák vannak körülötte. A férjem megbeszélte velük, hogy a banánfa mellé rakják a sarokba. Bólogattak, hogy „yes, sir”, „of course sir”. Este mikor hazaértünk a bódé rendületlenül állt a kert geometriai középpontjában. Én tudom, miért nem rakták a kijelölt sarokba. Mert ott is képeztek már egy szemétkupacot és azt onnan nem akarták elpakolni! This is Pakistan.

De nem adom fel. Az a bódé el fog onnan tűnni.

A minap részt vettem egy „security briefing”-en. Azt gondoltam, arról lesz majd szó, hogyan néznek ki az öngyilkos merénylők, hogyan ismerem fel, ha valakinél bomba van, és milyen helyeket kerüljek el jó messzire.

Tévedtem, a security briefing egy geopolitikai előadás volt Pakisztánról és a szomszédos nagyhatalmakról, amelyen az előadó különböző diplomáciailag korrekt kifejezésekkel illette az amúgy elég rossz pakisztáni indiai viszonyt. Több nagyhatalom kapcsán elhangzott az ellenségem ellensége a barátom kifejezés. Amúgy érdekes volt (majd egyszer posztolok erről, de még infot gyűjtök), csak nem túl praktikus.

Pár hasznos tanácsot mégiscsak kaptam:

1. Ne fényképezzek túl látványosan, nehogy azt gondolják, hogy turista vagyok.
2. Ne nézzem a gps-t vagy térképet túl látványosan.
3. Ne menjek közlekedési dugóba.
4. Ne mondjam meg az őröknek, hogy kit lőjenek le (ne adjak ki tűzparancsot).

Haladjunk sorban:

1. Szőke, kék szemű nő vagyok. Nem kell ahhoz fényképeznem, hogy rájöjjenek, nem vagyok idevaló.
2. Mindenhova visznek, esélyem sincs, hogy ránézzek a gps-re vagy a térképre.
3. Mindenhova sofőr visz, be sem ülhetek egyedül egy autóba. Ez nem nekem tanács, hanem a sofőrnek, ő is tud róla?
4. Ezt megígérhetem.

Hazaértem, fáradtan és nagy elánnal vetettem volna bele magam az aznapi teendőimbe, amikor látom, hogy van valami motoszkálás az ajtónk előtt. Megérkezik egy platós kisfurgon két nem túl jól öltözött emberrel, majd csengetnek. Senki nem szólt nekem semmit, hogy szeretne ma látogatni. Kinyitom és mire kettőt pislogtam volna, behoztak egy nagy fekete dobozt. Ketten bírták csak el és lerakták a lépcső elé, majd távoztak volna.

Mondom, „helló, helló, ez mi?”

„No problem, Madam (ez még mindig én vagyok). UPS, UPS, the company sent it.”

Majd távoztak. Ránézek a dobozra: arab írás van rajta és egy szám 63. Nekem végem. Éreztem, hogy az adrenalin kezd felmenni. Kirohanok az őrhöz, hogy mégis mondja már meg, mi ez?

Ugyanaz a válasz, UPS, UPS, company sent it.

Na, én teljesen kétségbeestem. Felhívtam a férjem, hogy küldött-e valamit, mondja nem. Mondom neki, hogy azt állítják, Ti küldtétek. A férjem is ideges lett és azonnal telefonálni kezdett. Magyaráztam neki, hogy azt mondták UPS hozta, de hát ez a kisteherautó minden csak nem UPS. Meghallgattam, ketyeg-e (tudom, hülye európai), de nem ketyegett. Megpróbáltam belenézni, de nem sikerült lehámozni a rétegeket. Megpróbáltam kicipelni, de túl nehéz volt.

Szóval a doboz a lépcső alatt, én meg a nappaliban vártam, mi történik. Hallottam az óra ketyegését és számoltam a perceket, hogy mikor robbanok fel.  Végre megcsörren a telefon.

Hívott a férjem, hogy két team van úton. Az én interpretációmban Avengers 1 és Avengers 2, de egyébként a biztonságiak és az admin.

Az első Avengers team úgy döntött, mégse jön ki, hanem felhívta a helyi biztonsági őröket. Az egyik bejött hozzám és megint magyarázta ugyanazt, akkor már elkezdett derengeni, hogy a UPS-ből a P valami power lesz. De azért csak kötöttem az ebet a karóhoz, mondom neki, mi van, ha bomba, engem nem értesített senki. Tízszer megkérdeztem, hogy ugye „no danger” „not dangerous”, annyi szinonimát szedtem elő, amennyit tudtam. De türelmesen (és egy kis mosollyal az arcán) mondta, hogy higgadjak már le, majd felírta a széria számot a dobozon.

Majd megérkezett a második team, maga Amerika Kapitány egy személyben, egy pakisztáni kreol bőrű ember, aki elmondta lassan U – P – S. Mondom, „T-U-D-O-M, de minek ez nekem?”

Valahogy a következő beszélgetés játszódott le:

„This is for you Madam (ez még mindig én vagyok).”

„Yes, but I don’t need it, take it back, take it away.”

„Yes you need it.”

„Do I need it?”

„Yes, Ma’am you do.”

Aztán megnéztem interneten: „Uninterruptible power supply”, szünetmentes táp. Az új barátom. Ott lakik a lépcső alatt.

Aznap este áramszünet volt és, akitől a security briefinget kaptam, felhívta a férjem és nagyon megdicsért(e magát). Látja Sir, volt értelme a mai biztonsági előadásnak.  

Megérkeztünk 10+ órás repülőút után és én nagyon vágytam egy forró fürdőre. Első nap nem volt meleg víz. Kértem a férjemet, jelezze a helyieknek, hogy ez egy SÜRGŐS probléma, ami AZONNALI megoldást igényel. Másnap csak vártam, hátha a „központból” csinálnak valamit. Ahogy múltak az órák, egyre kétségbeesettebb üzenetekkel bombáztam a férjem. Utolsó üzenetem az volt, hogy esetleg nem mehetnénk-e át valakihez fürödni, mert ezt az estét már nem élem túl víz nélkül.

Hazajött a férjem és kérdezte, hogy akkor ugye megcsinálták? Mondom, dehogyis, itt se voltak. Mert neki azt mondták, hogy már kész. (This is Pakistan.) Írt egy ASAP tárgyú üzenetet és ki is jött egy karbantartó, aki „What the hell?!” felkiáltással nyugtázta, hogy nincs víz és másnap jönnek megcsinálni.

Egy barátunknál volt víz, átmentünk kislányostul megfürödni. Érkezés után kicsit beszélgettünk, majd nagy elánnal nekiálltam a projektnek. Kinyitom a csapot és …. nincs víz!!!

Lerohantam kétségbeesett kiáltozással, hogy itt sincs víz! Felnevetett, hogy „ja épp most tisztítják a víztartályt, csak ő is elfelejtette”.

Rendeltünk pizzát és jót vacsoráztunk, majd újra megpróbálkoztam, de gondosan elrebegtem egy imát, mielőtt megnyitottam a csapot. És lám, jött meleg víz!

Éljen! Éljen! Jó kis fürdés, újjászülettem. Lépek ki és gyanúsan vizesek a földön heverő cuccaim. Mi több, tulajdonképpen a fürdőszoba egyik részén 1cm víz van! Szóval takarítás, elnézéskérés, takarítás, majd nyugtáztuk, hogy a kád nincs lefugázva, így valószínűleg folyik belőle a víz.

Másnap jött két vizes fiú hozzánk. 9-re ígérték magukat, 11-kor már ott is voltak. (This is Pakistan.) De nekem pont el kellett mennem, ezért megmondtam az őröknek, hogy ne engedjék ki őket, amíg nincs víz.

Innen újabb harc kezdődött, mert az őrök kiengedték őket, és nem csinálták meg, pedig megint azt mondták, megcsinálták. A csajok megfürödtek, jöttem én, most nem imádkoztam, és… nem jött melegvíz. Állapotomat a mérsékelten ideges és nagyon szomorú közti sávba raknám. Aztán újra nekiveselkedtem a dolognak és átnéztem az összes csapot, hátha valahol van egy pohárnyi melegvíz. És, legnagyobb megdöbbenésemre, volt. Visszamentünk a férjemmel a fürdőbe és addig varázsoltunk, míg lett melegvíz, nem sok, olyan volt, mintha egy szökőkútba egy szoborfiúcska vizet pisilne.

Végül harmadnapra megcsinálták. Azóta vízügyileg nekünk nincs problémánk, csak az itt élő 200 millió ember többségének. Mert a „first world problems” mögött ott lapul a kőkemény valóság.

Pakisztánban nincs vízhálózat. A házak kertjében általában van egy kút, ezt 90-150m mélységig fúrják, mire jön víz (a számoknak nem jártam utána, egy helyi ezt mondta), ezeket pedig egy szivattyúval pumpálják fel a házakba. Mi is ezzel fürdünk, mosunk, mosogatunk. Teljesen egészségtelen, ivásra nem alkalmas. A szivattyú természetesen rendszeresen elromlik, nálunk is ez okozta a problémát. Amióta viszont megjavult, néha 5 percenként pumpál és azt az egész házban lehet hallani. Azt gyanítjuk, hogy a rendszerben kell lennie egy vízszűrőnek is, de biztosat ebben a témában nem tudok (a szerelők nem tudnak angolul).

Az emberek, ahhoz hogy ivóvízhez jussanak, naponta eljárnak szűrökhöz (filtration plant), ahol sorban állnak, hogy ivóvizet hozzanak. Ez napi szintű feladat. Már önmagában az megdöbbentő európai szemmel, hogy mennyi energiát vesz ez el, míg mi egy mozdulattal megnyitjuk a csapot és iszunk egy pohár vizet.

Egy 2018-as jelentés szerint 21 millió ember egyáltalán nem jut iható tiszta vízhez (200 milliós ország). Egy IMF riport szerint pedig Pakisztán a 3. a legnagyobb vízhiánnyal küzdő országok sorában.

A probléma három fő komponensre bonható.

Az első, az rögtön kettő J az éghajlat és éghajlatváltozás. Rengeteg csapadék esik, de koncentráltan, az év 2-3 hónapjában a monszun idején. Utána három évszak szárazság következik. Az éghajlat pedig változik, abból a rengeteg csapadékból is évről évre kevesebb van. A lakosság exponenciálisan nő, de a vízkészletek stagnálnak vagy csökkennek. Nem volt annyi eső idén és nagyon száraz az időjárás, így a vízgyűjtők nem teltek meg eléggé. Megoldás? Több gát, több vízgyűjtő. Itt jön be a második komponens.

A sofőrünk mesélte, hogy a lakosság pénzt adományoz a kormánynak, hogy építsenek több gátat. Erre visszakérdeztem, hogy ez valami adó, de mondta, hogy nem, ezt az emberek önszántukból adják. Mondtam, hogy erre van az adó, hogy abból gátat építsenek, de sajnos a válasz előre borítékolható volt, az államkassza üres, az előző korrupt kormány minden pénzt elköltött. Sajnos nincs meg a politikai akarat és pénz arra, hogy változtassanak a helyzeten.

És végül jöjjön a másik oldal is, a lakosság, a harmadik elem. Pakisztán nagyon vízigényes ország, a világ negyedik legmagasabb vízfelhasználású országa. Az emberek nagyon sok vizet használnak teljesen értelmetlenül, nem spórolnak vizet a kocsi mosásnál, folyó vízzel mosogatnak és az idelátogató európaiak fürödni óhajtanak (azóta zuhanyzom). Esővizet nem gyűjtenek. Infrastruktúra vagy nincs, vagy rosszul van kiépítve. Különösen problémás a mezőgazdaság, ott az öntözővíz kétharmada elveszik a vezetékek szivárgása miatt.

A helyzet természetesen évről évre romlik és 2025-re már teljes vízhiányt prognosztizálnak.

Ezen egyszerűen nem tudok felülemelkedni.

Kezdjük megint az elején. Tekintettel arra, hogy karrier miatt és a jó lehetőség miatt érkeztünk ide, az átlagosnál jobb környezetet teremtettek nekünk. Ebbe beletartozik egy szép ház, amihez jár három őr. Nekem ez volt a második kultúrsokk, hogy a kerten belül 3 őr van itt éjjel nappal és járőröznek! A telek kb 500 m2, sok járőrözésre és három emberre nem biztos, hogy van szükség. De esetünkben itt biztosra mennek.

A ház első részében van egy bódé, ott ül kettő, a harmadik hátulra van száműzve. Mindegyik fegyveres, éles lőszerrel. Egy ideig a férjem állította, hogy nincs náluk éles lőszer, de megnézték és tényleg van.

Angolul nem beszélnek, így velem sokszor nem tudnak mit kezdeni. Az összes interakcióm annyi, hogy bekísérik aki éppen jön: „Madam, the water man”. (A Madam az én vagyok, bármennyire hihetetlen is.)

Első nap ebédet kellett volna főznöm a lányoknak és elfelejtettem gyufát venni. Mit volt mit tenni, kimentem és megkérdeztem tőlük, nincs-e tüzük. Mondták, hogy nincs. Újra visszakérdeztem: biztos? Próbálkoztam a cigaretta szóval, a tűz szóval, mindennel. Végül az egyikük előhúzott a zsebéből egy gyufát. Hu, megmenekültem. Mondtam, hogy pont az kell. Nehezen, de odaadta. Használtam belőle három szálat, mert a gáztűzhely nem működött (az ilyet mi egy This is Pakistan! felkiáltással szoktuk kísérni). A maradékot visszaadtam és pénzt is adtam nekik. Tök rendesek voltak, mert sem a gyufát, sem a pénzt nem akarták visszavenni illetve elvenni. A pénzt végül rájuk tukmáltam, de a gyufát megtartottam.

Van még egy funkciójuk, amit nagyon szeretek. Kiviszik a szemetet, legalábbis egy ideig ezt gondoltam. Mondták, hogy rakjam ki az ajtó elé és majd, ha jön az autó (mármint gondoltam a kukás), akkor kiviszik. És a szemét mindig eltűnt 10 percen belül. Aztán egyik nap megtaláltam a szemetet. A kertben. (This is Pakistan.) Módszeresen odahordták. A férjemmel az az elméletünk, hogy nincs rendszeres szemétszállítás. Időnként, amikor egy autónyi összegyűlik, elviszik.

A legmegdöbbentőbb nekem mégis, hogy az őrök szalutálnak a férjemnek minden egyes érkezéskor. És ami még megdöbbentőbb. Nekem meg nem. This is Pakistan.

A kép csak illusztráció.

A reptéren segítettek nekünk kijutni a protokollosok és a bőröndjeinkért pedig külön hordár ment el. Nekünk semmi dolgunk nem volt, csak átmenni az ellenőrzésen és be a kocsiba. Sima ügy. Csakhogy a reptér bejáratánál keresztül kellett menni egy sorfalon, ahol helyiek várták a családtagjaikat. Így kb 3-400 ember várakozott, hosszú sorokban. Főként férfiak, helyi viseletben és végig kellett sétálnunk a sorfalon.

Nagyon kellemetlen érzés volt a helyiek között végigmenni a sorfalon. A kocsinál mind a négyen kaptunk egy-egy kardvirágcsokrot. A kocsiban egyből kezdtem faggatni a sofőrt, hogy milyen ruhájuk van itt az embereknek. A válasz a salwar kameez volt, a salwaar a nadrág, a kameez a felső. Nagyon tetszik, hogy a felső nevében hasonlóságot vélek felfedezni a spanyol „camisa” szóval. Innen is jegyeztem meg a nevét. Aztán most utánaolvastam és az arab qamis a latin camisia szóból származik.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi bajom ezzel az egésszel, mert a gyerekeim simán végigsétáltak a sorfal előtt, mintha mi sem lenne természetesebb dolog. Kérdeztem a nagyobbik lányomat, hogy észrevette-e, hogy más itt az emberek ruhája, erre azt mondta igen, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Végül is arra jutottam, hogy ez is egy olyan sztereotípia, amit belénk égettek a nyugati kultúrában, hogy az ilyennek kinéző emberek biztos valami rosszban sántikálnak. (Szándékosan finoman fogalmazok, nem akarok megsérteni senkit, a helyieket sem.)

Kérdeztem még a sofőrt, hogy van-e valami jelentősége a színeknek, de azt mondta nincs. Volt barna, fehér, zöldes meg sötétkék. Viszont a jobb módúaknak szerintem volt rajta díszítés vagy hímzés, vannak nagyon szépek és divatosak is. Íme néhány fénykép.

Sok időm nem volt utánajárni dolgoknak, de akkor kezdjük azzal, miket tudtam Pakisztánról, mielőtt megérkeztem. Ebben vannak sztereotípiák is és remélem, pár megcáfolódik:

• Nagyon veszélyes hely.
• A nők mind kendőt hordanak.
• Csak hosszúnadrág a megengedett nőknek és gyerekeknek is
• Nők nem mehetnek előre az ajtóban, hierarchia szerint kell az ajtókon keresztülmenni.
• Nem mehetek ki az utcára sétálni
• Mindig őrök kísérnek majd minket.
• Nem esznek disznóhúst
• Sok zöldséggel főznek
• Nagy a társadalmi rétegek közti különbség
• Lesznek szolgák
• Van halálbüntetés
• Vallásról nem szabad beszélgetni
• Mondhatom, hogy keresztény vagyok
• Van magyar nagykövetség és közösség
• Tuti beteg leszek a kajától én is és a kislányaim is
• Sokat robbantanak
• Borzalmas a közlekedés
• Nincs KRESZ, a jogsikat pénzért bárkinek odaadják.

Most több nem jut eszembe, nyilván ez egy nagyon szubjektív és európai szemmel készült lista.

Sziasztok!

Kriszti vagyok és Islamabad-ban (Pakisztánban) élek a családommal. Én is néha elgondolkodom, hogy mit keresek itt, sőt néha azon is vitát folytatok magammal, hogy szerencsés vagy szerencsétlen vagyok-e.

Kezdjük az elején. Egy áprilisi szerda délutánon kezdődik a történet, amikor munka után a férjem felhívott és lelkesen mesélte, hogy a főnökével külföldi karrierlehetőségekről beszélgettek és lenne itt több opció is, de szeretné, ha egyet alaposan megfontolnánk. Ezért azt javasolta, menjünk el pénteken kettesben vacsorázni és beszéljük át.

Első gondolatom: „ajajajj”. A második gondolatom: „ajjajajjajj”. A férjem vacsorázni hív, kettesben, hogy karrierről beszélgessünk???? Tuti akar valamit, ami nekem nem fog tetszeni.

„Inkább mondd el most a telefonban.”

„Az nem jó”

„De légyszi, essünk túl rajta”

Aztán elkezdte mesélni, elmondom a lényeget, ami akkor átjött nekem: „Pakisztán. 2 év. Júniusban indulni kéne.” Aztán részletesen elmondta a pozíciót és a karrierlehetőséget is. Sajnos – mivel mérsékelten, de én is karrierista vagyok – a lehetőség magáért beszélt, így megértettem és egyetlen századmásodpercig sem volt kétséges, hogy ezt el kell vállalnia. Első körben azt mondtam, hogy menjünk, de beszéljük meg otthon.

És hazaértem, a frissen elkészült házunkba, ahol apukám a kislányaimmal várt rám. Gépiesen elköszöntem apukámtól, adtam puszit a kislányaimnak (J. (2) és B. (4)), majd leültem a kanapéra és úgy éreztem, hogy én innen nem tudok felállni. Nem, hogy Pakisztánig elmenni.

Hazajött a férjem és mondtam neki, hogy ez nem fog menni. Menjen ő, de mi maradunk, majd 1 év múlva utánamegyünk. Meg is egyeztünk, kitaláltuk a részleteket.

Másnap vázoltam a tervet egyik barátomnak. Szépen elmeséltem, mit fundáltunk ki, csak 1 kérdésem maradt, az, hogy a gyerekek, hogyan élnék meg ezt az egészet. A barátom hagyta, hogy végigmondjam, majd a következőkkel reagált: „Én hallom, amit mondasz, de ezek nem érvek, hanem kifogások.”

Bamm, eldördült az első ágyú. Először részletesen elemezni kezdte a pakisztáni nők széles csípőjét, akik majd mind veszélyt jelentenek a férjemre, amíg én itthon tartom a frontot. OK, értem én, de megbízom a férjemben. „Mind ezt mondja.”- hangzott a válasz. Aztán elmondta, hogy a távkapcsolat nem lesz jó a gyerekeknek, mert a gyerekeknek ott van az otthon, ahol mi vagyunk. Ha pedig szakadnánk, az csak megzavarja őket. Itt már éreztem, hogy gyengülő csapataim visszavonulásra kényszerülnek. Majd közölte, hogy amúgy a leggyakoribb válóok az, hogy a férj külföldön dolgozik. Ezen a ponton megint kicsit összekapták magukat a seregeim és mondtam, hogy ez velünk nem fordulhat elő. És végül jött az utolsó frontális támadás, az, hogy szerinte én öregszem. Kész, csapataim mind elhullottak. 30as éveim elején (na jó, közepén) járok, nekem ne mondja senki, hogy öregszem… Kértem, hogy fejtse ki. És levezette. Elmondta, hogy milyen jelekből és reakciókból látja azt, hogy hajlamos vagyok beleülni dolgokba és „megöregedni”. És sajnos igaza volt.

Nagyon vágytam az állandóságra. Valamilyen módon az életem sokáig átmeneti dolgokon alapult, kezdve onnan, hogy két gyerek miatt folyamatosan kiestem a karrieremből, odáig, hogy építkeztünk, amit nagyon nehezen fejeztünk csak be és minden addigi lakásunk egy köztes megoldás volt. És pont, amikor beleülhettem volna és hátradőlhettem volna a kanapén, akkor kellett megint felállni és újrakezdeni. És úgy éreztem, hogy az már nem megy.

De beleülni nem jó, mert az agyam, a világlátásom és az életem is attól fejlődik, ha változtatok. Új ízek, új környezet, új illatok, új növények, más emberek, más szemlélet, nyelvtanulás és mekkora, de mekkora lehetőség Pakisztánban élni 2 évet! Utána 40 éven keresztül az összes sörözésre megvan a témám. Amikor már majdnem elhal a beszélgetés csak bedobom, hogy és „Pakisztánban ez meg a volt.”

Úgy álltam fel az asztaltól, hogy bár csapataim súlyos vereséget szenvedtek, új seregem volt és azt mondtam „megyek Pakisztánba”. Fel is hívtam a férjem és tudattam vele a jó hírt. Leírom a reakcióját:

„Jó.”

Majd elbúcsúztunk és letette a telefont.

Nos, nem éppen ezt vártam, de nyilván nem tudta, min vagyok túl. Egy órával később visszahívtam és „finoman és nőiesen” megkérdeztem: „ENNYI? TÉNYLEG CSAK ENNYI? HOGY >>JÓ<<?” Aztán elmondta, hogy nagyon örül, mert ezt nagyon nehezen tudta volna egyedül végigcsinálni. De addig a telefonig ő is abban a hitben volt, hogy egyedül lesz és neki is kell idő, hogy felfogja, ami történik. Megnyugodtunk, megbeszéltük, innen már nem volt kérdés, tudtuk merre van az előre (keletre Pakisztánba), csak a részleteken kellett keresztülmenni.

Egy dolog meghozni a döntést, egy másik beállni a saját döntésem mögé. Hónapok teltek el, mire tényleg őszintén tudtam várni és örülni a dolognak. Nyárra már magabiztosan állítottam, hogy jó lesz.

2 hónapot végül is távkapcsolatban kellett végigcsinálnunk, én a két gyerekkel otthon, ő Pakisztánban. A férjem kijött és rendezte nekünk a terepet, hogy mi már a saját házunkba jöhessünk. Az a két hónap nagyon nehéz volt és nagyon örülök, hogy együtt kezdjük/folytatjuk a kalandot.

Alapvetően nagyon szerencsés vagyok, hogy ekkora kaland részese lehetek.

Még nincs egy hete, hogy megérkeztünk. Igyekszem rövidebbeket posztolni. Fogadjátok szeretettel a kinti életünkről szóló blogot!