Helló Pakisztán!

Panaszkodós

2019. december 23. - pearly05

Napok óta azon gondolkodom, mi legyen a következő poszt. Hezitáltam, hogy írjak-e egy panaszkodós posztot, mert mostanában elfáradtam, vagy folytassam-e északot. Aztán kb 10 perce leültem a gép elé és ismét megremegett a föld (Richter-skála szerint 6,4-es rengés, de jól vagyunk), úgyhogy a kérdés eldőlt. Panaszkodós posztot kaptok.

img_9030.jpg

Egy "nehéz ország"

Nagyon próbálok pozitív lenni, első külföldi tartózkodásom egy nagyon különleges országban, hálás vagyok, hogy itt lehetek. De tényleg. Minden tökéletes az életünkben, a gyerekek, a szép ház, az, hogy ki vagyunk szolgálva. Csak hát ugye mindez Pakisztánban történik és ebben a szuper álomvilági környezetben néha pofán csap a nagy büdös valóság.

Sokszor gondolkodom azon, vajon miért nevezik angolul "hardship" magyarul talán "nehéz" országnak, mert Iszlámábád viszonylag biztonságos hely. Ugyanakkor, ha visszagondolok az elmúlt őszre: blokádok, földrengések, Kasmír para folyamatosan, akkor azért a hardship megnevezés teljesen jogosnak tűnik.

Külföldiek között elterjedt az a mondás, hogy 2 havonta (vannak régóta itt élő anyukák, akik szerint 2 hetente) el kell hagyni az országot, annak érdekében, hogy az ember kiszakadjon, feltöltődjön és friss energiával térjen vissza a pakisztáni hétköznapokba. Mi augusztus óta 1 hét megszakítással itt vagyunk, hosszú volt. 

Mi a baj?

Először magamban kerestem az okokat, én is Y-generációs vagyok, ráadásul magyar, nekünk semmi sem elég jó ugyebár, ez nyilván nem javít a helyzeten.

A mélyrepülés pár héttel ezelőtt kezdődött, amikor gyanútlanul elindultam urdu órára és egy tökéletesen megkoreografált beszélgetésbe csöppentem az engem kísérő őrrel. Elmagyarázta nekem, hogy most fog születni a hatodik gyereke, amit tulajdonképpen nem engedhet meg magának, mert a hatodik gyerek felnevelése az már sokba kerül. És nekem csak, mint barátjának mondja. (Nyilván nem azért, hogy a férjem tudjon róla és emeljenek a fizetésén). Azért azt kibökte, hogy nagyjából 50%-os emelésre lenne szüksége. És hát ő igazából sokkal többért is el tudna menni dolgozni máshova, de az irántunk érzett bizalom többet ér neki, mint a fizetésemelés. 

Európaiként erre természetesen egyetlen válaszom lehetett. Csak és kizárólag mint a barátja - és nem mint a főnökének a felesége - azt tanácsoltam neki, váltson állást. Itt azonban abba a problémába ütköztem, hogy hirtelen nem tudott angolul. És a beszélgetés innentől különös fordulatot vett, az angolja szelektívvé vált. Csak azokat a mondatokat értette meg, ami neki tetszett, ami nem tetszett, arra mindig mondta: "Madam, my English... problem." Ezen a ponton átváltottam urdura és tudom, hogy helyesen elmondtam neki, amit akartam, de itt is menekülőre váltott és tudatta velem, hogy ehhez a beszélgetéshez jobban meg kell tanulnom urduul. 

Mikor végre valahára megérkeztünk a tanárhoz és a kellemetlen beszélgetéstől már majdnem megmenekültem, akkor előhúzta a villanyszámlát a zsebéből, hogy ezt már nem tudja kifizetni. Mondtam neki, hogy én sem, és besétáltam az órára. 

Aztán berontottam urdura és elpanaszoltam minden bajomat a tanáromnak. Ennek hatására urdun szintet léptünk és bővítettük a beosztottakkal kapcsolatos szókincsemet, úgy mint a "hagyjál ezzel békén" udvarias verziója vagy "a fizetésed felülvizsgálatra kerül" (az emelés ígérete nélkül), "elmehetsz szabadságra esküvő/temetés okán" és ezzel kapcsolatos pontosító kérdések. Tudniillik a helyieknél egy rokon általában legalább 2-szer, de inkább háromszor-négyszer szokott elhalálozni, ami miatt hosszú szabadságra kell menni és mindenki legalább háromszor nősül, amiért szintén illik szabadságot adni.

Nem az a baj, hogy a fenti beszélgetés megtörtént, hanem, hogy ilyen és ehhez hasonló beszélgetések tömegével fordulnak elő az országban, naponta vagy inkább óránként. Mindenkinek van egy hasonló sztorija.

Szegénység: ok vagy következmény?

Európai fejjel egyszerű a válaszunk a fenti sztorira: az a bajuk, hogy szegények. Szerintem nem. Egyáltalán nem ez a probléma, a szegénység egy következménye annak a mentalitásnak és társadalmi helyzetnek, ami ebben az országban uralkodik. Igen, itt a mértéktelen korrupcióra gondolok, ami minden szinten előfordul és az oktatás teljes hiányára bizonyos területeken. 

Az írástudatlanok aránya 40% országos szinten. A férfiak 70%-a tud írni olvasni, a nők esetében a szomorú helyzet az, hogy minden második nő írástudatlan. Ez nyilván régiónként változik. A legrosszabb a helyzet KPK-ben és Balochistanban. Nincs mindenhol elérhető közoktatás, főleg vidéken nem tud az állam iskolákat biztosítani mindenhol. Ahol pedig van elérhető oktatás, ott minőségi gondok adódnak. Az oktatásról szóló viták középpontjában a madrasszák állnak, ezt a helyiek is elismerik. Ugyanis a madrasszákkal pótolják a közoktatást, azokban viszont csak és kizárólag iszlám hitre nevelnek és a Koránt, illetve az ahhoz kapcsolódó egyéb műveket oktatják. A világi iskolákban a tanárok alulfizetettek, az infrastruktúra silány minőségű, egy tanár pedig bárki lehet, nem is kell képzettség hozzá.

Szóval ezek után teljesen reménytelen küldetésnek tűnik azt elmagyarázni az őrnek, hogyan jön ki a matek a fizetési igényre: 5 gyerek megvan 100%-os fizetésből és a hatodikhoz kell a plusz 50%.

Nomád család Hunzában:

nomad_1.jpg

 

A korrupcióról pedig oldalakon keresztül tudnék írni, minden szinten jelen van és a mértéke is óriási. Kedvenc történeteim ebben a témában az adóhatóságról szólnak, amely nem fizet vissza a társaságoknak kijáró adókat, egyezkedni próbál azon, hogy mennyit kellene visszafizetniük, a maradékot pedig zsebretennék a tisztviselők, behajtana olyan adókat, amelyeket nem is kell befizetni stb. Személyi jövedelemadót amúgy is csak 2,5 millió ember fizet rendszeresen egy 220 milliós országban, azokat természetesen vegzálják is rendesen. 

Pakisztán gazdag ország lehetne, természeti kincsekben gazdag, munkaerő van bőven, de mégis itt mindenki mindenkinek az ellensége, amit lehet, zsebre raknak, a szomszéd tehene dögöljön meg, meg amúgy a szomszéd is, főleg, ha a család ősellensége, mert a dédapámnak beszólt az ükapja. Ennek lesz aztán a következménye a szegénység.

A férjem is és én is folyamatosan próbáljuk megfogni, hol vágnak át minket, hol lopnak, csalnak. Lyukakat foltozunk be, de mindig van egy újabb lyuk és valahol majd úgyis meglopnak megint. Annyira sérti az igazságérzetünket az, hogy próbálunk tisztességesen játszani, de itt ezt mindenki kihasználja, még az is, akiben az ember megbízik. Ha az ember a körmükre néz és bizonyítja, hogy csaltak/loptak, akkor természetesen megy a tagadás és a felháborodás, hogy nem bízunk meg bennük. A felelősségvállalás teljes hiányára nagyon sokan panaszkodnak. (Mondjuk magyar politikai híreket olvasva ezügyben nem kell Pakisztánig menni.)

A Transparency International a közszektor korrupciós kitettsége alapján rangsorolja a világ országait az ún. korrupciós érzékelési indexel. Magyarország a 64. helyen van a listában, Pakisztán a 117. Van hova fejlődni. Csak nézőpont kérdése, honnan hova. 

capture.PNG

Ladies corner

Teljes mértékben tisztában voltam azzal, amikor idejöttem, hogy a nők alulértékeltek és a helyzetük elég kiszolgáltatott. De néha az az érzésem, hogy a nőknek itt nincs helyzetük. Nincs miről beszélni. 

Az egyik helyi mesélte, hogy amikor megszületett a kislánya és másnap elment dolgozni egy bankba (!), akkor mindenkinek vitt egy kis édességet, hogy együtt örüljenek a nagy eseménynek. A bankban dolgozók pedig gratuláltak neki a fiú gyermekhez. Mikor közölte, hogy neki lánya született, a kollégái megdöbbenve kérdezték meg tőle, hogy "akkor meg minek ünnepelsz?"

Pár nappal az őrös sztorim után a saját sofőrömet kértem, hogy szombaton kicsit előbb érkezzen, mert dolgunk lenne. Nem jelent meg. Írattam neki a férjemmel egy sms-t, hogy 2 óra múlva jelenjen meg. Megjelent. Megkérdeztem a férjem jelenlétében, hogy miért nem jött előbb. Erre azt mondta, hogy azért, mert "a boss (a férjem) neki későbbi időpontot írt". Nem hittem a fülemnek, a férjem is ott állt és ő is csak annyit tudott kinyögni, hogy "mi van??". Sosem kért elnézést, ha férjemtől 10 percet késik, mindig elnézést kér. 

És végül egy vállalat egyik vezető menedzserénél voltunk vacsorázni az otthonában. Mikor beléptem (!), üdvözlésképpen közölte, hogy ebben a házban férfiak és nők nem szoktak egy asztalhoz ülni, de a kedvemért most kivételt tesz. Mondanom sem kell, hogy az egyik "legkellemesebb" hangulatú vacsoránk volt utána. Komolyan, ettől már az is jobb lett volna, ha külön ültet le. A felesége egyáltalán nem ülhetett le az asztalunkhoz, az már túl sok lett volna. 

A nők a férfiakat követve léphetnek be ajtón, kezet nő és férfi nem foghat egymással (ezt baromi nehéz megszokni). Otthon a helyük, nem érintkezhetnek másokkal (megint régiónként változó a helyzet), sok helyen ki se kell tenniük a lábukat a házból. A gyerekek megszülésére és felnevelésére alkalmazzák őket. 

Esetenként teherhordásra:

img_2837_1.jpg

Amúgy pedig elég rosszak a házastársi kapcsolatok, amennyire a helyiek elmesélik. A feleséget sokszor az apuka vagy az anyuka választja, az esetek többségében a családból (főként unokatesók). Amikor ezt a családon belüli házasodást kicsit piszkálgatom egészségügyi oldalról, akkor mindig teljesen hülyének néznek, hogy miről beszélek. Ez nem muszlim specifikus, a keresztények is ugyanezt csinálják. 

Van remény, hogy egyszer jobb lesz? Nincs, de azért tessék egy pozitív sztori: egy iszlámábádi irodaház liftjében láttam, hogy a liftben elkülönített helyen kell állniuk a nőknek (ún. ladies corner), nehogy a férfiak hozzájuk érjenek. Mikor legközelebb visszamentem, már nem állt ott a papír. Kérdésemre elmesélték, hogy az egyik nőre rászóltak, álljon a liftben a kijelölt helyére, mire dühösen odalépett a helyére és letépte a papírt. Azóta nincs ladies corner, papíron legalábbis.

Pedig olyan egyszerű lehetne

A legnehezebb szerintem, hogy az egyszerű dolgok is baromira bonyolultak.

Mostanában kétszer háromszor kialakult tüntetések miatt megint lezárták az autópályát, amin a gyerekekért mentünk a suliba. A múltkor egy másik anyuka autójával mentünk (jól van jól van manikürön voltunk, na). Amikor beállt az egész forgalom, az autópálya közepén elővettük a telefonokat, hívtuk a tanárnéniket: bocsi nem érünk oda, vigyétek a gyereket a könyvtárba. Aztán google maps, alternatív útvonalak, majd jelentős késéssel, de megérkeztünk az iskola hátsó bejáratához, ahol a kocsikat kiengedni szokták. Az őr csóválta a fejét, hogy itt bizony mi nem hajthatunk be. Erre előtört belőlünk az anyatigris és a két fehér nő elkezdte kiabálva osztani az őröket, finomított verzió: "Tüntetés volt, a gps erre hozott, késésben vagyunk és közlöd, hogy nem mehetünk be? Márpedig mi itt be fogunk menni." A fickó futva szaladt a főnökéhez engedélyeztetni a bejutást. Természetesen bementünk, két felbőszült fehér anyatigrissel nem tudtak mit kezdeni. Összességében egy másfél órás kaland volt eljutni a gyerekekért.

Most szombaton felkeltünk reggel, és nem volt áram, a generátor nem indult, úgyhogy a reggeli kávénak annyi volt. De legalább átéreztük, milyen fűtés nélkül. Mi klímával fűtünk, fűtés áram hiányában így nem volt, a házak rosszul szigetelnek, gyorsan lehűlt minden. A loadshedding miatt pedig gáz sincs a háztartásokban, úgyhogy az éjszakai 4-5 fokokat Rawalpindiben az emberek fűtés nélkül vészelik át. Reggel van egy kis gáz a hálózatban, akkor megfőznek, vizet melegítenek stb, aztán másnap reggelig semmi. 

És ezek az egyszerű dolgok, ehhez adjátok hozzá a bonyolultakat: a fegyverek mindennapi jelenlétét, a tüntetéseket és a földrengéseket. 

Elfáradtam na, abbahagyom, megyek haza, összeszedem magam és pozitívan térek vissza északkal. Búcsúzóul kaptok két utolsó képet a mindennapokból.

Egy kisfiú játszószobájában található egyik sarok:

img_4949.jpg

Szép edény, szép edény, szép edény, hopp egy fegyver:

20191220_111944.jpg

 

 

 

Ahol a hegyeknek 7000 méter alatt nincs nevük

Mintha már írtam volna ilyet, de ha egy dolgot akartok megnézni Pakisztánban, akkor északra menjetek és Gilgit Baltistanon belül kiránduljatok! Rengeteg természeti látnivaló van, nem csak túrázók és hegymászók számára. 

Miért olyan különleges az északi régió?

Gilgit-Baltistanon belül van Pakisztán 5 nyolcezer méternél magasabb hegye, illetve több mint 50 hétezer méter feletti hegycsúcsa. Rengeteg expedíció indul útnak Gilgitből (Gilgit régió központjából), illetve Skarduból (Baltistan központjából). A két leghíresebb hegy a K2, mely Skarduból megközelíthető és a Nanga Parbat, melyre a túrák Gilgitből indulnak. A világ leghosszabb gleccsereiből több is itt található, illetve számtalan rövidebb gleccser. A pakisztáni gleccserek nagyon kitettek a klímaváltozás hatásainak.

Ha pedig ez nem elég, számos magashegyi tó alakult ki a régióban, illetve itt van a világ második legmagasabban fekvő fennsíkja is.

Mikor érdemes menni?

Mi április végén és szeptemberben voltunk. Kisebb túrákat mindkét időszakban lehet csinálni. Májusban szebb már az idő, de még mindig lehet hó magasabban fekvő túrautakon, hágókon, a Karakoram highway északi részén. Magashegyi túrákhoz a nyári hónapokat ajánlják, akkor viszont már rengeteg a turista. De mindkét régió látogatható április és október között alacsonyabb területeken. 

Hogyan jutunk el Gilgitbe?

Mostantól szétválasztanám a régiókat és először Gilgitről írnék. 

Gilgitbe el lehet jutni autóúton Iszlámábádból, az út időtartamára vonatkozóan már mindenféle számot hallottam 12 óra és 19 óra között. Garantálom, hogy az utak rosszak lesznek, ám nagyon szép, ahogy az ember elindul északnak a fenyvesekkel teli hegyeken keresztül és eljut a Himalaja kopár nyugati lábaihoz. Mindig ígérnek autópáyákat, amelyeket pár hónapon belül megnyitnak, de már nem hiszem el. This is Pakistan. :)

A másik mód a helyi légitársaság (PIA) repülőjárata. A férjem beszélt egy pilótával, aki 14 évig repült Gilgitbe és nagyon örült, hogy abbahagyhatta, mert szerinte eléggé kiszolgált gépekkel szállítják oda az utasokat. Minden egyes alkalommal elmorzsoltam pár imát oda és visszafelé is a repülőn. Utánaolvastam és halálos baleset Chitral fele történt egyszer, az meg nem Gilgit, jók vagyunk.

Viszont halálos buszbaleset idén is volt, ezért célszerű utazási iroda által szervezett közlekedési eszközzel menni, ha nem akartok repülni. 

A repülő egy völgyben száll le, így ha esik az eső, vagy fúj a szél, akkor nem engedik vagy késleltetik a járatot. A helyiek szerint azonban attól függ, van-e katonai utas a gépen. Ha van, akkor az a gép esőben, hóban, fagyban fel fog szállni. Ha nincs, akkor jön egy kellemes nyári szellő, mely miatt a járat azonnal törölhetővé válik. Mivel a történelmi Kasmírról beszélünk, elég erős a katonai jelenlét mindkét régióban Gilgitben és Baltistanban is.

Gilgitben pedig leszállva a repülőről ez a látvány fogad:

 20190427_085918.jpg

Íme a lélekvesztő hátulról (a szőke meg én vagyok):

img_6137.jpg

Bemutatkoznak a hegyek

Errefelé a hegyeknek - egy-két kivételtől eltekintve - 7000 méter alatt nincs nevük. Mivel van kb ötven 7000m feletti, ezért a helyiek nem vessződnek névadással ezen szint alatt. És tényleg, amikor először láttuk őket, jobbra balra fordulva kérdeztük: "Wow, úristen, ez mi? az mi? Annak már havas a teteje, van neve?" Mindig jött a fejcsóválás, hogy "Nem, nem, ez még alig 5000m, ez épp csak 6. Nincs neve. Annak se, ennek se. Tudjátok mit? Majd szólok, ha látok olyat, aminek van neve."

Ami engem a látványban nagyon meglepett az az, hogy minden magaslat nagyon kopár. Ugye az osztrák Alpokban, Kárpátokban megszoktuk a fenyveseket, törpefenyőket és elsőre ez iszonyúan hiányzott. De mivel azok a hegyek csak 2000-4000 m magasak, így tulajdonképpen érthető a különbség. A völgyekben ahol a folyók kanyarognak ott viszont szépen kizöldül a táj:

folyo.jpg

img_6193.jpg

Az alábbiakban következzék pár nevezetesebb csúcs, mely Gilgitből indulva megtekinthető. 

Golden Peak 7027m 

Három dologról is híres. Egyrészt arról, hogy 27 méteren múlt, hogy kapott nevet, de ezt az akadályt megugrotta. Másrészt, ha megsüti a nap a tetejét, akkor aranyosan csillog, egyesek szerint innen kapta a nevét. Mások szerint azért ez a neve, mert találtak itt aranyat. Végül pedig az egyik oldala kellemesen lankás, a másik viszont nagyon nehezen mászható.

golden_peak_hunza_nagar.JPG

Ott csillog hátul középen...

golden_peak1.jpg

Ultar 7388m

Erről a hegyről rémes sztorikat hallani. Az 1990-es évekig a világ egyik legmagasabb megmászatlan hegye volt (volt még kb 3 másik ezen kívül). Nagyon nehezen mászható és rengetegen vesztették el itt az életüket. Ismerek olyan pakisztánit, akinek az alaptáborba menet lezuhant a túravezetője. Szóval csak óvatosan. 

A képen három dolgot láttok egymás mellett. Balról indulunk, Ladyfinger a kis hegyes, mert olyan, mint egy női ujj, amely vészjóslóan felemelkedik. Mellette a Hunza peak, az egyik kivétel, hiszen csak 6270m és végül a veszélyes Ultar, amelynek a teteje elvész a felhőben.

ultar2.jpg

ultar.jpg

 

Nanga Parbat 8126m

Gilgit régióban talán a leghíresebb, a világ 9. legmagasabb hegye. Az alaptáborába el lehet jutni, 2 nap alatt teljesíthető túra és nagyon kényelmes, mert az alaptáborba menet melegvizes faházakban lehet megszállni. Túravezetőnk nagyon agitált, hogy szerinte ez a legszebb túra, mert csodálatosak a fenyőerdők. A képeket egy barátunknak köszönjétek, ők bevállalták.

Engem a fenyvesekkel teli magas hegyek és a melegvizes faházak nem vonzottak, ezért mi végülis a Rakaposhi alaptáborba jutottunk el. De életem dilemmája volt, hogy melyiket csináljuk, mert ugye akkor a sörözéseknél elmondhatnám, hogy "helló a világ 9. legmagasabb hegyének alaptáborában jártam". Most, hogy így belegondolok és nézem a képeket... ez nem egy lejátszott meccs még.  

A túravezetőnk szerint abból az alaptáborból szép időben az összes csodálatos hegy látszódik és legalább három gleccser. Azt hiszem, hogy az egyik itt lévő gleccserről mesélte el, hogy a gleccser alsó részén egy kirándulás alkalmával emberi csontokat és egy koponyát találtak. Természetesen lemásztak értük és a koponyát meg akarta tartani. Aztán valahogy összefutott az akkori német nagykövettel (?) vagy nagykövetségen dolgozó emberrel (?), aki kérte tőle a csontokat, mert ő be tudta vizsgáltatni és így megállapíthatták, kinek a maradványai. Végülis átadták a maradványokat. És megintcsak nem emlékszem kristálytisztán a számokra, de azt hiszem az 1930-as években a hegyen meghalt hegymászók maradványai kerültek napjainkban a gleccser aljára. 

Először egyébként 1953-ban egy osztrák hegymászó jutott fel a tetejére.

np2.jpg

nanga_parbat.jpg

Rakaposhi 7788m

Tudom és nem akarok kommentet kapni arra, hogy nem teljesen vagyok normális, de szóval ebbe a hegybe én azonnal beleszerettem. Pedig amikor először jártam Gilgitben, ennyit láttam belőle. Segítek az ott középen az, a nagy felhő mögött. 

rakaposhi.jpg

De mégis a felhő mögül ez a hegy azt mondta: "Kriszti gyere, nézz meg közelről". Igen, magyarul mondta, nem angolul, nem urduul. Nem vagyok hegymászó, csak túrázó, úgyhogy az alaptábor jöhetett szóba. 

Engedelmeskedve a hívásnak és egy nagyon jófej barátnőmnek hála, aki bevállalta Pakisztánt és a túrát, eljutottunk a Rakaposhi alaptáborba és kapcsolatom Rakaposhival beteljesült. Voilá (jobboldalt a magas csúcsok):

rakaposhi2.jpg

Ezen a képen azt mutatom a Rakaposhi alaptábora előtt, hogy mekkora királyság itt lenni.

rakaposhi3.jpg

Aztán persze megtudtam, hogy át lehet menni AZON a gleccseren ott fenn a Diran alaptáborába... és újra hallom  a hívó szót. Azt mondja "Gyere vissza." ;)

Rakaposhi a helyiek nyelvén azt jelenti "Hófödte", de mivel sokat van felhőben ezért a felhők anyjának is hívják. Ld első kép. 

Diran 7266m

Kicsike a többihez képest, a fenti képen látható gleccser túloldalán helyezkedik el. Nem beszéltünk róla sokat, amikor ott jártam, de azt olvastam, hogy nagyon veszélyes hegy, a róla leomló hó sok ember halálát okozta. 

diran2.jpg

Látjátok, csak átkelünk ezen a kis gleccserkén 1 nap alatt és már ott is az alaptábor. És megintcsak: ekkora királyság lenne megcsinálni.

diran.jpg

Passu (7478) és a Passu Katedrális (6106m)

Passut elsősorban nem a hegycsúcsról, hanem a Passu gleccserről szokták ismerni, mert az könnyen megközelíthető fehér színű. Pár napos túrával itt is el lehet jutni a Passu csúcs alaptáborába átkelve a gleccseren, megintcsak egy izgalmas túrának tűnik.

A Passu Katedrális pedig az üdítő kivétel, amelynek van neve, mert olyan csodálatosan szép, mint egy katedrális. Van egy különleges bája annak, hogy muszlim országban egy hegyet katedrálisról neveznek el ;)

Passu gleccser

passu_gleccser.jpg

Katedrális (ott hátul azok a csipkés csúcsok) és spoiler alert, ezen a hídon átkeltünk... Mindkét gyerekkel. 

katedralis2.jpg

 Katedrális a Karakoram highway-ról...

katedralis.jpg

Ezzel búcsúzom most, köszi, ha végignéztétek, folyt. köv. 

 

Pakisztán régiói

Mielőtt belevágunk északba, ami nekem állandóan szöget üt a fejembe, azok Pakisztán régiói és az, hogy Gilgit Baltistan, azaz az északi régió, amiről mesélni szeretnék, hogyan viszonyul ehhez. A válasz egyszerű, sehogy. Ha egy pakisztánit megkérdezünk arról, hány régió van az országban, akkor 4-et fog említeni: Punjab, Balochistan, Sindh és KPK.

Punjab és Sindh a két leggazdagabb. Punjabban van Lahore és Iszlámábád, Sindhben Karachi. Lakosságra Sindh a legnagyobb, ugyanis Karachiban 15 millióan laknak 2017-es adatok alapján, de szóban hallottam már 20 milliót is külvárosokkal együtt (a férjem pedig magabiztosan állítja, hogy 30 millió, de nem kell neki mindent elhinni :P). A régiók előszeretettel feszülnek egymásnak, főként a vízkérdésen és a gátakon. Karachiban nagyon rossz a vízhelyzet, a helyiek több ezer forintot költenek azért, hogy egy héten egyszer koszos vízben fürödjenek. Balochistan a legvadabb, ásványkincsekben leggazdagabb terület, amely a legkisebb népességgel rendelkezik. Azonban a törzsi viszályok miatt teljesen kontrollálhatatlan és rendkívül elmaradott terület. Ha valami rémsztorit olvastok nyugati sajtóban Pakisztánról, az nagy valószínűséggel Balochistanban történt.  

pakistam-map-all-provinces-and-regions.jpg

Az egyes régiókban élő népek is különbözőek, ránézésre nem mindig látszik, de nyelvi, kulturális értelemben teljesen mások. A legtöbben punjabiak vannak, ők barnább bőrűek. A helyiek beszámolója alapján ők azok, akik egyfolytában azon törik a fejüket, hogyan lehetne a munkát elkerülni. Az én meglátásom szerint pedig sokat szemetelnek, mindenhol fotózkodnak és hangosan hallgatnak zenét. Tudnak élni, na.

Egy másik etnikai csoport a pastuk, akik a helyiek megnevezése alapján Pathans névre hallgatnak. Ők azok, akik európaibb kinézetűek. A pastuk nagyon keményen dolgoznak, viszont ők azok, akik legkonzervatívabban képviselik az iszlámot, hisznek a vérbosszúban és nem felejtenek. De még az unokáik se. 

Van itt egy etnikai rejtély, amire nem tudtam egyelőre megoldást találni. Nagy Sándor seregei végigmentek észak Pakisztánon és a hadjárata népesedési keveredést okozott északon. Emiatt több pakisztáni népcsoporton belül előfordulnak szőke, európai kinézetű emberek, helyenként kék szeműek is. A kérdés csak az, hogy kik ezek az etnikumok. Nekem két egymástól független helyi is pathanokat nevezte meg, azaz, hogy Nagy Sándor csapatai velük keveredtek össze, de írásos bizonyítékot erre nem találtam. Inkább a kalasokra mondják. Egy biztos, vannak európai kinézetű pakik Nagy Sándornak köszönhetően. 

pakistan_ethnic_map_svg.png 

FATA

Volt egy ötödik terület, az ún FATA. Nagyon izgalmas, ezért kitérek erre. A Federally Administered Tribal Areas ("FATA") egy fél autonóm terület volt (fontos a múlt idő) Pakisztán észak nyugati részén Afganisztánnal határosan. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a törzsek gyakorolták az autonómiát és a központi állam nem tudta ellenőrzése alá vonni az itt élő embereket. Természetesen az afgán határon virágzott az illegális kereskedelem, mindent át lehetett hozni, amit nem szégyelltek (és az itt élő emberek nem szégyellősek), drogok, lopott áruk, fegyverek stb. Peshawarban mind a mai napig csempészett autóalkatrészekkel, fegyverekkel kereskednek. De az oroszok afganisztáni háborúja idején állítólag Iszlámábádban is orosz katonai eszközöket, órákat lehetett vásárolni. 

Aki valami rosszban sántikált, az a FATA-ban telepedett le. Aki pedig erre járt, azzal mindig tudatták, hogy le ne tévedjen a hivatalos utakról, mert azt a területet a hadsereg nem ellenőrzi. 

2014. december 16-án Peshawarban egy katonai iskolában merénylők lövöldözni kezdtek. Közel 150 ember vesztette életét főként gyerekek, amelyek katonacsaládokból kerültek ki. A támadásért egy FATA-ban tevékenykedő tálib szervezet vállalta a felelősséget, de magát a támadást külföldi merénylők, nem pakisztániak követték el. Lehet húzogatni az oroszlán bajszát, de ezzel a merénylettel gyakorlatilag belerúgtak az oroszlánba, aki felállt és azt üvöltötte, hogy "BAS", ami urduual annyit tesz: ELÉG. A hadsereg úgy döntött, rendet rak FATA-ban (a támadás egyébként válaszlépés volt egy korábbi hadműveletre, amelyet a hadsereg FATA-ban indított, tehát ez csak felgyorsította korábban elkezdett folyamatot).

Felhúztak a határra egy szögesdróttal díszített kerítést kb 900km hosszan és ellenőrzés alá vonták a törzseket. 2018-tól FATA hivatalosan is KPK része lett (a KPK-ben élők legnagyobb örömére). 

Gilgit Baltistan és a történelmi Kasmír

Ha ránéztek a fenti térképekre, akkor látjátok, hogy észak eléggé szétszabdalt, ez pedig a történelmi Kasmír miatt van, melynek része volt Gilgit Baltistan is, amiről a következő posztokat írom majd. 

A térképeken látszik a pakisztániak által "Szabad" vagy "Független" jelzőkkel ellátott Kasmir, amely természetesen annyira független, hogy Pakisztán ellenőrzi. Ha van független Kasmír, akkor kell lennie egy nem függetlennek is. Úgy van. Ez a pakisztániak által "Megszálltnak" nevezett Kasmír, melyet jelenleg India tart ellenőrzése alatt. Majd, ha lesz egy blogom hellóindia címmel, akkor beszámolok a túloldal elnevezéseiről is. (A családomnak üzenem: nyugi, nem lesz.) A történelmi Kasmír része volt még Ladakh tartomány, mely elég népszerű turista célpont Indián belül. És amiről a legkevesebbet hallani, van két, Kína által ellenőrzött része is Kasmírnak.

Kasmír alapvetően muszlim többségű volt, és 1947-ben a britek a maharajára bízták, melyik területhez csatlakozik. A maharaja hezitált, ez nem tetszett pakisztániaknak (pastuknak egyébként) és egy gerilla háborút indítottak. A maharaja Indiától kért segítséget. Cserébe India azt kérte, deklarálja, hogy Kasmírt Indiához csatolják. A maharaja eleget tett a kérésnek, majd elmenekült, ezzel megpecsételve a konfliktust évtizedeken keresztül. A konfliktus rendezésére az ENSZt kérték fel, mely szervezet ragaszkodott ahhoz, hogy a terület sorsáról az emberek népszavazással döntsenek. Ebbe India érthető okból nem megy bele, a napjainkig tartó különböző háborúkban pedig kialakult a jelenlegi helyzet.

A csavar az egészben Gilgit Baltistanra nézve az, hogy mivel Gilgit Baltistan a történelmi Kasmír része volt, Kasmír miatt nem lehet önálló tartomány Pakisztánon belül. Pakisztán még "most is azt várja", hogy a terület sorsáról referendum dönt majd. Nem ad teljes autonómiát Gilgit Baltistan-nak, mert azzal kvázi "elfogadná" a jelenlegi status quo-t. Így nincs önálló autonómiája. "Szabad" Kasmír nagyon örülne, ha saját részének tekintenék a területet Pakisztánon belül, de az itt élő emberek annyira különböznek a kasmiriaktól, hogy Gilgit Baltistan köszöni szépen, ezt nem szeretné. Ne felejtsük el Kínát ott északon, amelyik erős gazdasági jelenléttel bír a térségben, így összességében bár India vészesen közel van, de Gilgit Baltistan turisztikai szempontból elég biztonságos. Aztán, ha kitör a háború, akkor nyilván nem, de ne törjön ki.   

Vallás 

Gilgit Baltistant vallás tekintetében kb a 14. századig hinduk illetve buddhista népek lakták. Az iszlámot szufi térítők hozták magukkal és a mogul birodalom részeként ezen a területen is elterjedt az iszlám. Pakisztánon belül nem egységes az iszlám, északon főként a síita és iszmaelita tanokat követnek. 

Akár magyarok is lehetnének

Nem csak vallásra különböznek az itt élő emberek, hanem külsőre is. Baltistanban az emberek a mongolokra hasonlítanak, főleg a szemük és az arcuk. Az alig három órára lévő Gilgit régióban és Hunza völgyben már világosabb bőrű, kicsit európaibb kinézetű emberek élnek. Itt is vannak pastuk bőven. 

Karimabadban, a Hunza völgyben összefutottunk egy magyar lánnyal, aki egy pakisztáni kollégájával azt játékot találta ki, hogy az utcán sétáló emberek közül kiválasztották azokat, akik "akár magyarok is lehetnének". A dolog azért nagyon vicces, mert amikor meglátott minket, mondta, hogy akár ők is lehetnének magyarok, aztán tényleg azok voltunk (ismertük egymást korábbról). A játékot mi is átvettük és Hunza völgyben figyeltük az embereket, hogy kik lehetnének magyarok. 

Ugye ha már kipcsakok nemzettségei között élünk és a finnektől kezdve a törökökön át mindenki a rokonunk, akkor nyilván Pakisztánban is találunk valami rokonságot. Van egy elmélet, mely szerint a Hunza völgyben élő emberek Attila fehér hunjainak a leszármazottai, akik egykor végigfosztogatták a völgyet. Ergo rokonaink... Az elméletet alátámasztandó, hogy a Hungary és Hunza sem véletlenül alliteráló szavak és tele van magyarnak kinéző emberekkel a Hunza völgy. Az elmélet tudományos alapokkal nem rendelkezik, ezért óvatosan kezeljük pakisztáni rokonainkat. 

 

És akkor jöjjenek a hegyek... a következő posztban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sportdiplomácia

Mielőtt nekimennénk a hegyeknek, van egy téma, ami mostanában történt és szerintem nagyon izgalmas.

Az edző

Teniszezni a második kislányom születése után kezdtem és gyorsan kiderült, hogy Wimbledonban valószínűleg nem léphetek pályára sem, de a lelkesedésem azóta is töretlen maradt. Pakisztánban gyorsan találtam pályát, eleinte az egyik labdaszedővel ("ball boy") játszottam, de valamikor pakisztáni kalandunk elején összefutottam a jelenlegi edzőmmel, Hameed-ul-Haq-al, aki adott nekem egy névjegykártyát. Meg se néztem, de sajnos a ball boy-ok neveit nagyon nehezen tudtam megjegyezni, ezért amikor az újonnan érkezők kértek tőlem teniszedző elérhetőséget, előszedtem a névjegyet, azon volt név is, telefonszám is, átlőttem. Gyorsan kiderült, hogy szuper az edző és pár fokkal jobban oktat mint a ball boy (mondjuk feltűnhetett volna arról, hogy a névjegykártyán szerepelt a "Davis Cup player" és a "Davis Cup coach" is). Januárban váltottam és azóta már tényleg mindenkinek őt ajánlom. 

Az edző Pakisztán első számú játékosa volt éveken keresztül. Majd az ország válogatott csapatát készítette fel Davis Cup mérkőzésekre. Már visszavonult és külföldieket oktat főként. Nagyon nagy celeb, hiszen ő volt az utolsó nagy teniszjátékos, aki nemzetközi sikereket ért el. Sokat nyilatkozik tv-ben, rádióban. Mindenki ismeri és (nagyjából) mindenki szereti.

Ami a szívén az a száján, általában a nyilvánosságot választja, ha el akar érni valamit és kíméletlenül nekimegy a helyi teniszszövetség korrupt bürokratáinak. Emiatt a bürokraták korruptabb része nem kedveli, a teniszedzők és a játékosok viszont annál inkább, mert kiáll értük a létező összes fórumon. Nagyon sokat követel, de tényleg úgy érzi az ember mellette, hogy fejlődik. (Wimbledon így sem fog összejönni.)

Hameed a pályán régen

img-20191108-wa0000.jpg

Hameed edzőként

img-20191107-wa0009.jpg

Nemzeti sport

Pakisztánban sokáig nemzeti sport volt a tenisz, mára már eléggé lezüllött a sportág, nem lehet belőle megélni, és a nemzeti válogatott játékosok néha lehetetlen körülmények között készülnek a tornákra (ball boy nincs, volt rá példa, hogy hálót sem találtak a pályán, az meg, hogy a pálya körül kerítéssel tartsák benn a labdákat, már fel sem merült). A versenyeken elért eredmények után a játékosok állítólag nem látnak semmi pénzt vagy legalábbis nem sok jut el hozzájuk.

India vs Pakisztán

Idén úgy volt, hogy szeptember 14. és 16. között a Davis kupa keretein belül India csapata Pakisztánnal játszott volna Iszlámábádban. Nagyon készültünk mi is, ez óriási dolog lett volna. 1964-ben játszottak utoljára Indiával pakisztáni területen.

Júliusban megjelent a nemzetközi tenisz szövetség diplomata különítménye, hogy ellenőrizzék, a helyszín biztonságos-e a játékosok számára. A vizsgálat eredménye pozitív volt és a nemzetközi tenisz szövetség áldását adta a játékra. Aztán jött a sportdiplomácia.

Először csak annyi történt, hogy India nem adta le a játékosok nevét, akik jöttek volna rangadóra és megindult a sportdiplomáciai lobbi, hogy tegyék át a helyszínt máshova, mert ugye az indiai játékosok nem igazán mernek belépni Pakisztán területére. 

Az ilyen típusú játékoknál nagyon szigorúak a szabályok és meccset áttenni másik országba csak meghatározott indokok esetén lehet, például természeti katasztrófa, háború, politikai zavargások vagy terrorizmus veszély esetén. Ugye Pakisztánról beszélünk, a fenti indokok bármelyike megállná a helyét Pakisztán média hírneve alapján. 

India azzal érvelt, hogy Kasmír autonómiájának indiai oldalon történt megszüntetése miatt zavargások lehetnek Pakisztánban. Nyilván megerősödött az India ellenes propaganda, Iszlámábádot teleszórták "Adolf Modi" plakátokkal és - gondolom - az indiai játékosok biztosítási díja kicsit költségesnek bizonyulna egy pakisztáni rangadó esetén. Végül az indiai lobbi elérte, hogy a játszmát elhalasztották novemberre. 

Az edző bedobja magát

Pakisztán csalódottan vette tudomásul a helyzetet. Félő volt, hogy ez csak a lobbi első lépése és át fogják tenni a játékot máshova. Így mindannyian elestünk volna a lehetőségtől, hogy egy izgalmas India Pakisztán Davis kupa meccset láthassunk. 

A pakisztáni csapat gyengébb mint az indiai, akárhol is tartják, nem sok esélyük van. Ahhoz azonban, hogy kikapjanak, Indiának el kell jönnie játszani. És ha nem jönnek, akkor viszont bírsággal sújtják őket, továbbá a játékosok pár évig nem játszhatnak további meccseken és Pakisztán automatikusan nyer.  

Az edzőm azonnal aktivizálta magát. Hétről hétre jelentek meg újabb és újabb cikkek vele. Először azt hangsúlyozta, hogy a nemzetközi szövetségnek nem igazán van jogalapja arra, hogy áttegye semleges területre a játékokat. Attól, hogy Pakisztánnak nincs jó híre a világban, egyesével vizsgálva az indokokat, szeptemberi állapot szerint nem volt igazi jogalap arra, hogy áttegyék a meccset máshova.

Amikor látta, hogy ez még kevés, akkor nekiment a helyi szövetségnek és a gyenge sportdiplomáciának, amit Pakisztán folytat. Végül név szerint nevezte meg azokat a különböző szövetségeken keresztül, akik barátaikon (szintén néven nevezve) keresztüli befolyásolással el tudnák érni, hogy Pakisztánnak kedvező döntés szülessen. Ezen kívül a háttérben röpködtek az e-mailek, folytak a tárgyalások, hogy mit lehetne tenni a különböző szcenáriókban. Tényleg mindent beleadott, hogy láthassunk egy jó meccset. 

Végül pedig sikerült elérni, hogy a nemzetközi teniszszövetség kiírta a játékokat november végére.

Happy end? Nem.  

És elérkeztünk napjainkhoz. Néha olyan érzésem van, hogy Magyarország és Pakisztán eseményei tragikusan hasonlóan végződnek. :)

Pakisztánban kormányellenes tüntetés van, az ellenzéki pártok támogatásával a Jamiat Ulema-i-Islam-Fazal (JUI-F) nevű párt (nyugi otthon nem fogom kikérdezni) vezetésével Karachiból indult egy menet, mely múlt hét csütörtökre elérte a fővárost. Iszlámábádban azóta elég nagy a káosz. Iskolák bezártak, aztán kinyitottak. Az utakat konténerekkel torlaszolják el, közlekedési káosz van a városban és a reptérről bevezető utat a város felöli részen ellepték a tüntetők. A tüntetők vezetője, Maulana Fazl, avagy gúnynevén Mr. Diesel (valami olyasmi van mögötte, hogy olajfinomítót üzemeltetési jogát kapta meg az előző kormányok alatt szervezett menetelései során és vezetésével olajat csempésztek Afganisztánba, nem tudom igaz-e, de sokan a környezetemben így emlegetik). Imran Khan miniszterelnök lemondását és új választások kiírását követeli. Imran Khan viszont nem mond le. Mr Diesel meg odaáll és azt mondja: De mondjon le. De nem mond le. De mondjon le. És akkor itt elakadt a lemez, áll a bál Iszlámábádban. (Nyilván folynak tárgyalások a háttérben és az egész színjáték csak látszat.) Bár a tüntetők főleg iszlamista pártokból kerülnek ki, elég békés a menet, attrocitásokról egyelőre nem lehet hallani. 

És ez viszont már tökéletes indok volt arra, hogy az indiai lobbi újra bedobja magát és a Nemzetközi Tenisz Szövetség úgy döntött, a meccseket semleges területen kell megrendezni. :((((( 

A képek után folyt.

***

A konténer mellett rendőrök üldögélnek

20191107_143816.jpg

A hídon rendőrök, az utat alatta konténerekkel zárták le.

20191107_143846.jpg

Ilyenekkel van tele a város

20191107_151640.jpg

Sportolók biztonsága

Még egy apróságról azért beszámolnék. Felejtsük el a napi politikát és csak arra fókuszáljunk, hogy ha indiai sportolók lennénk, eljönnénk-e Pakisztánba játszani. 2011-ben a sri lankai krikett válogatott tagjait támadás érte Pakisztánban, az őket védelmező katonák szerencsére résen voltak és megmentették a csapatot, mindössze egy játékos sérült meg. 

Az eset 8 évvel ezelőtt történt és azóta elvileg nem volt hasonló terrortámadásra példa. 8 év szerintem nem olyan hosszú idő (én biztos, hogy semmit sem öregedtem ennyi idő alatt :P), bombarobbantás, lövöldözés, terrorcselekmények voltak és vannak. Bőven elég, ha egy fegyveresnek elborul az agya a játékosokat védelmező őrök közül. És sajnos arra is volt már példa itt, hogy valakit a saját fegyveres őre gyilkolt meg. Az Adolf Modi plakátok pedig nem javítanak a két ország viszonyán és nem túl csábítóak indiai látogatók számára. Nem ítélem el Indiát a sportdiplomáciája miatt. A feltörekvő játékosait nem engedi ide, mert ha bármi bajuk esik, akkor egyrészt a szépen erősődő indiai tenisz kerül veszélybe, ugyanakkor ez esetleg ismét casus belli-ként szolgálhat a két ország viszonyában. És tegye fel a kezét, aki egy tenisz meccs miatt háborút szeretne két atomhatalom között. Ok, senki, így gondoltam. ;)

Pakisztánnak kellene stabilitást mutatnia az élet minden területén ahhoz, hogy ilyen játékok megrendezésére alkalmas legyen. 

****

Spoiler alert ... a következő posztokkal indulunk a hegyekbe, ami ISZONYATOSAN király lesz. 

 

 

 

 

 

 

 

Pakisztáni híradó

Hellóhalló!

Kicsit eltűntem mostanában. A férjem hazautazott, egyedül voltam a gyerekekkel másfél hetet. Aztán látogatóim voltak, én is utaztam. Végül a nagyobbik kislányom szülinapját fergeteges bulival ünnepeltük, amire elég sokat kellett készülnöm. Ezzel együtt kicsit leült a hangulatom is a bloggal kapcsolatban, de írtatok, hogy tetszik a blog és mikor folytatom már végre. Szóval kaptam új löketet megint, ezért külön köszönet.

Az elmúlt hetekben történt pár közéleti esemény, gondoltam, most ezeket foglalom először össze.

Földrengés

Szeptember 24-én kedden délután 4 óra tájékában 5.7-es más források szerint 5.8-as erősségű földrengés rázta meg Pakisztán északi részét. A médiát egy-két kép járja be, állítólag ugyanazok a fotók egy útról, ami teljesen széttört, mert mellette volt egy vizesárok. Igaz vagy sem a földrengés több mint 35 ember életét követelte Pakisztán szerte, úgyhogy valószínűleg nem csak egy út omlott össze. A legerősebb rengés egyébként Kasmírban volt, ott úgysincs elég probléma mostanság.

248661_724487_updates.jpg

A földrengés pillanatában a gyerekekkel épp kocsiban ültünk, így semmit nem éreztünk az egészből. A kislányok mesélték, hogy aznap délelőtt volt evakuációs gyakorlat földrengés miatt. Én mindig mondom, hogy az a suli boszorkányosan jól felkészült mindenre. A férjem egy toronyház 18. emeletén tartózkodott, ott kilengett az épület, remegtek a dolgok, úgyhogy onnan nézve a helyzet tényleg súlyosabb volt.

Kb 4:03-kor "megérezve" az eseményeket telefonáltam a férjemnek és így utólag egy nagyon vicces beszélgetés zajlott le, mert valami totál bagatell dolgot akartam kérni/kérdezni tőle. Már nem emlékszem, mi  volt az, de most a párbeszéd kedvéért krumplit és hagymát. Ezzel a kis kiegészítéssel élve kb így zajlott a beszélgetésünk:

 "Érezted? Jól vagytok?" - kérdezi ő

"Jól vagyunk. Mit?"

"A földrengést."

"Milyen földrengést?"

"Most volt földrengés. Nagyon erős volt, belengett az épület. Azt hittem azért hívtál."

"Ja nem, nem. Kellene 1 kg hagyma, 2 kg krumpli estére."

"Oké oké, de jól vagytok? Biztosan? Nagyon durva rengés volt. "

"Jól vagyunk, és Te?"

"Igen minden oké, indul lassan az evakuáció"

"Oké, a hagymát ne felejtsd."

Majd evakuálták őket az épületből. Hazaérve itt várt már a takarítónéni. Aznap este vacsorát adtunk, ilyenkor ő főz pakisztánit a vendégeknek, én pedig magyart azoknak, akik hazai ízekre vágynak. Kérdeztem tőle, hogy érezte-e. A válasz:

"Jajj Madam! Persze, hogy éreztem. Az összes pohár és tányér a szekrényben remegett. A ventillátor a plafonról majdnem leesett. Annyira megijedtem, hogy leültem a földre és csak vártam, mikor lesz vége."

Micsoda???? Aznap kétszer megmostam a fejét, hogyha legközelebb érzi, hogy remeg a föld, akkor lesz szíves kifáradni a házból vagy berohanni egy ajtókeret alá. Úristen. 

Délután szólt a férjem, hogy előbb hazajöhet. Még mindig  a vacsorára fókuszáltam, és ha ő a tervezettnél előbb hazaérkezik, az azt jelenti, hogy beteg. Szóval az alábbi párbeszéd zajlott le ismét:

"Indulok haza, előbb megyek."

"OK. Beteg vagy?"

"?!?! Nem, földrengés volt."

"Jaja, tényleg. Oké a krumplit ne felejtsd."

Na este aztán ez volt a téma, bár még mindig nem fogtam fel teljesen mi történt. A vacsorán egy geológus barátunk is részt vett, aki elmagyarázta nekünk, hogyan működik a földrengés és miért nem kell tartani annyira az utórengésektől, úgyhogy estére mindenki megnyugodott. Bár anyukám szerint csak a Jóisten tudja, mennyire lesz erős az utórengés, neki is igaza van. 

A férjem kollégája mesélte, hogy amikor evakuálták őket, az épület előtti parkba érve, ahol romantikusan zümmügtek a szúnyogok, az emberek ránéztek az órájukra és elhangzott a következő mondat: "And now its dengue time!" ("És most elérkezett dengue ideje")

Dengue-i láz

Visszaérkezésünk után nagyon magas volt a levegő páratartalma. Sokat esett a monszun idején az eső és nagyon meleg volt. Heteken keresztül 36-37 fokban párás időben kellett mászkálni mindenhova. (És sportolni :) Engem a száraz meleg jobban zavart, de azért ez is elég elviselhetetlen volt. Viszont kiváló idő a dengue lázat terjesztő szúnyogok számára.

mosquito-83639_1280.jpg

 

A dengue lázat szúnyogok terjesztik, csonttörő láznak is nevezik, mert a betegség maga nagyon fájdalmas. Elméletileg nem halálos, de azért bizonyos esetekben (pl alacsony vérnyomás) fatális következménye is  lehet. Tünetei a fejfájás, magas láz, bőrkiütés, izom, izületi fájdalom. Nagyon sok megbetegedést regisztráltak országszerte. Rawalpindiben több mint 1500-an betegedtek meg, ismerőseink családtagjait is érintette a dolog.

Elég para helyzet volt, hipochonder család mindig várta a végzetét, akármikor megcsípett egy szúnyog. A gyerekeket rendszeresen fújtuk szúnyogriasztóval, de magunkra nem mindig figyeltünk sajnos. A dengue lappangási ideje 3-14 nap. Most már jobb a helyzet, romlott az idő, csak alig 26-28 fok van (:P), ezt már a szúnyogok sem szeretik annyira.

Egy gyors történet erről is, magyarországi vendégeink kérdezték tőlünk, hogy ugye itt nem kell befújni magukat semmivel, mert nem terjesztenek a szúnyogok semmit... ööö...  izé. DE!

Kasmír

Már említettem a földrengés kapcsán, hogy Kasmírban amúgy is nagyon kellemes most a légkör. A Kasmír kérdés folyamatosan terítéken van, amióta itt élünk. A kormány kiteszi a véres fejű gyerekekről és síró nőkről a plakátokat Iszlámábádban mindenhova és aláírják, hogy ez történik Kasmírban, a világnak erről tudnia kell. Tudom, hogy nem vagyok túl együttérző a témában, de szerintem nem a véres fejű kisgyerekek adják a Kasmír probléma kvintesszenciáját, a propagandát pedig sikeresen meggyűlöltem Magyarországon.

Ha most valami nagy okosságot vártok tőlem, hogy Kasmír a vízről vagy vallásról vagy a területről szól, netán arról, hogy két állam hadseregére sok pénzt kelljen költeni, sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak Titeket. Nem tudom megmondani, mi a lényege, kb minden a fent felsoroltak közül, de Pakisztánban élek, a témában már rég elvesztettem valóságérzetemet. Most elsősorban arról írnék, ami idén történt vagy történik.  

Februárban hevültek fel az események (azzal együtt, hogy plakátok tényleg mindig vannak), akkor ugyanis cselesen sikerült Pakisztánnak a felségterületére betévedt két indiai gépet kilőnie. (Volt egy robbantás Kasmírban, amit helyi lázadók követtek el. A választások előtt álló India, ahol a gazdaság már nem pörög annyira, Pakisztánt vádolta a támadással. A pakik persze nem ismerik el. Ezután Modi, az indiai miniszterelnök felkorbácsolta a hangulatot és berepült két indiai gép Pakisztán területére, aztán két paki visszarepült indiai Kasmírba, csak azért, hogy megmutassák, ilyet ők is tudnak. Végül visszacsalták az indiai gépeket pakisztáni felségterületre és lelőtték őket.)

Az egyik pilóta meghalt/kórházban van/eltűnt, a másikat foglyul ejtették a pakik. Állítólag a helyiek majdnem meglincselték, mikor katapultálás után földet ért, de a katonaság "megmentette" (azt, akinek a gépét korábban lelőtték, értitek ugye?). Ezt követően pár napig a paki katonaság vendégszeretetét élvezte és minden szépet és jót elmondott róluk egy videóban (a helyében én is csak dicsértem volna őket, de tényleg nagyon kedves, hogy finom teával is megkínálták), majd a lahore-i határon hazamehetett. Teljesen egészségesen egyébként, senki nem bántotta. Csakhát, visszatérnék a sztori elejére, hogy ugyebár a gépét lelőtték és ugye a társa valószínűleg életét vesztette. Mindenesetre innen úgy tűnt, hogy ezt a februári történetet a pakisztáni hadsereg és diplomácia sikereként könyvelték el. Születtek is viccek a témában:

Indiai pilótát repülni tanítanak: ˇ"Így mész jobbra, így mész balra. Így szállsz fel." "És a leszállás?" "Ne aggódj, arról majd a pakisztániak gondoskodnak."

Diplomáciai nyereség ide vagy oda, májusban Modi megnyerte a választást és naivan azt hittem, itt nem is lesz már újabb adok-kapok a két állam részéről, Modi beleülhet a székébe és szépen éldegélünk tovább a nukleáris fegyverek árnyékában. De ugye otthon sem ért véget a Soros propaganda a választások után... 

Augusztusban pedig megszüntették az India által megszállt Kasmír autonómiáját és állítólag folytatódnak az erőszakos cselekmények a határ túloldalán a muszlimokkal szemben. Ez ellen nem igazán tud Pakisztán mit tenni, más állam belügyeibe nem fognak beavatkozni, már amennyiben ugye a megszállt Kasmír másik állam területének minősül.

Imran Khan mindenesetre múlt héten nagy szabású beszédet tartott az ENSZ közgyűlésén, ahol többek között Kasmír is szóba került. Modi és Khan is beszéltek Trump-al, aki mondogatja a fiúknak, hogy ugye tudják, hogy az atomfegyverekkel felelősen kell bánni, a fiúk meg bólogatnak. Tudjuk, tudjuk. De egyik se fordít hátat a másiknak.

1200px-president_trump_meets_with_the_prime_minister_of_pakistan_48348803926.jpg

Megoldás nyilván nincs, már hogy lenne. Modi és India nyilván nem fog meghátrálni, Pakisztánt lépéskényszerben hagyva. Ez pedig ránk nézve nem túl jó jel. 

Ha a vezetői nyilatkozatokat nézem és Imran Khan beszédeit, az alapján szerintem nem lesz háború. Ami nem jelenti, hogy tényleg nem lesz háború. Mert beszélgetve a hétköznapi emberekkel, elég sokan készek lennének feláldozni mindent (beleértve katonáik életét, gyerekeik jövőjét, Pakisztán hírét stb stb.) Kasmírért és háborúba menni. Emiatt kialakult egy belső feszültség is az országban a témával kapcsolatban. Az, hogy ez hova fut ki, anyukámat idézve, csak a Jóisten tudja. Ebben száz százalékig egyetértünk. 

És akkor a végére egy pozitív hír...

... mert minden híradó azzal végződik, hogy cuki kis panda született a nem tudom milyen állatkertben. Vilmos herceg és Kate Middleton hamarosan Pakisztánba látogat. Őszintén már alig várom, bár kb esélyem sincs, hogy bárhol láthassam őket, de a tudat, hogy egy városban leszünk a világ keleti féltekén már akkora boldogsággal tölt el, mintha cuki kis pandák születtek volna az iszlámábádi állatkertben. 

 

 

 

Lovaspóló a hegyekben, ahol nincsenek szabályok


Megkezdjük kalandozásainkat a hegyekbe... Gilgit! Majd írok róla részletesen is, de most egy elemét ragadnám ki, mielőtt mélyebben belemennék. 

Az úgy volt, hogy a férjemnek életében először Iszlámábádban hagyták a csomagját. Óriási csorba esett a becsületén. Mondtuk neki, hogy nem baj, ha 5 napig ugyanabban a ruhában mászkál a hegyekben, senkinek nem tűnik fel. Végülis úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a táskáját, amely “insallah” (ha Allah is úgy akarja) a következő géppel megérkezik. Az “insallah” nyomatékosítása végett azért ment pár telefon a férjem cége protokollosának, aki kisebb nyomásgyakorlásban részesítette PIA (pakisztáni légitársaság) alkalmazottait és láss csodát a következő gép (2 órával később jött) első csomagjaként pakolták ki.

A várakozást hasznosan szerettük volna tölteni, így megnéztünk egy a Gilgit melleti hegy oldalába vájt Buddhát. Nem sok Buddha szobor maradt meg Pakisztánban, ezt viszonylag nehéz lenne eltüntetni, talán ezért is olyan különleges. 

 buddha.jpg

 

Ezt követően részt vettünk egy helyi lovaspoló meccsen. Életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Voltunk már lovaspolón Iszlámábádban, tökéletesen lenyírt füvön, szép lovakkal és egy olyan életérzéssel, mintha épp a brit gyarmati időkben lennénk, volt ott minden, szendvics, tea, kulturált wc, pincérek stb. Íme egyetlen kép az iszlámábádi lovaspólóról.

 b6d5ae53-b3ad-4681-938b-b3149dae0e00.jpg

Ez most mindennek az ellentettje. Háttérben a havas csodálatosan magas és szikár hegyek, a pálya nem füves, hanem koszos, sárga, homokos. És gondolom azok a nagy foltok lópisire utalnak (és remélem, hogy nem emberire). Az egész pálya és a környezet lepukkant volt, a lelátókon pedig csak és kizárólag férfi nézők ültek. Talán rajtunk kívül egy női néző volt. A meccs elején ketten nagyon furcsa táncot lejtettek a pályán és helyi hangszerekkel zenéltek. 

20190427_104625_1.jpg

lovaspolo0.jpg

A szabály, hogy nincs szabály, úgy rúgod, lököd vagy taszigálod a másikat, ahogy bírod vagy ahogy a lelkiismereted bírja. :)

 rule.jpg

A piros csapat játékosai adtak a bevonulásra. A jól tréningelt lovak szép ívesen tartották a fejüket és a lábaikat magasra emelve ügettek be a lovasokkal a hátukon. A kék csapat minden csindadratta nélkül beesett a pályára. Természetesen a pirosak jól ki is kaptak a (kék) Chilas város csapatától. 

A lovak alacsonyabbnak tűntek az Iszlámábádban vagy Magyarországon látottaknál. De itt a hegyekben mindenfelé ilyen típusú lovakat figyelhettünk meg. Mindenesetre így a játékosok könnyebben elérték a labdát a lovak hátáról.  

9-ig ment a pontozás, de a piros csapat nagyon gyenge volt, így Chilas gyorsan véget vetett a pirosak szenvedéseinek. A pirosak mindössze egy pontot szereztek.

Tudom, hogy mindenkit egy kérdés izgat: NEM, a labda NEM egy levágott kecskefej volt.

 

 

 

 

Lahore titkai V. - Nyüzsgő belváros

Itt hagytuk abba a szünet előtt.

...és végre eljött a nap, amikor belevetettük magunkat az igazi lahore-i belvárosba. Egy szeméttel töltött parkolóban kezdtük meg a túrát és indultunk el Lahore egy régi kapuján, a Delhi kapun keresztül. A mogul időszakban és később is ez a kapu volt Lahore főbejárata, a nemesek és a köznép is használta. Elefántokra tervezték ezt is. Lahore legtöbb kapuja elpusztult a brit gyarmati korszak idején. 

Kívül:

delhi_gate.jpg

Belül:

delhi_gate_2.jpg

 A kapu túloldalán a nyüzsgő utcákon árusok kínálták portékájukat. Az árusok között a gyalogosok és motorosok ugyanolyan természetességgel közlekedtek, úgyhogy a testőrünknek megint volt feladata bőven, félrerántani minket a hátulról jövő motorosok elől. A levegő is ennek megfelelően szennyezett, hiszen a sétálóutcákat az autót leszámítva bármilyen járművel lehet használni.

piac2.jpg

Különböző izgalmas 21. századi járművekkel hozzák a termékeket.

piac4.jpg

A helyi lakosok nagyon örülnek érkezésünknek.

piac10.jpg

A rizs az egyik legkelendőbb termék.

piac9.jpg

De van itt minden más is.

piac8.jpg

A kapu mögött, szinte a városfalba beépítve, található egy régi fürdő (Shahi Hamam), amely főként perzsa stílusban épült a 17. században, a mogul uralkodók idején. A mogulok próbálták meghonosítani a fürdőkultúrát Pakisztánban, de az nem volt annyira népszerű mint a perzsáknál, ezért is ritkaságszámba megy a pakisztáni látnivalók között. Helyiek és utazók is használták. A fürdő elhelyezkedését igazolja, hogy amikor valaki belépett a városba egy hosszú út után, először itt frissítette fel magát, majd innen folytatta útját.

Viszonylag kevés ablaka volt, ezért maradhattak árusok a környékén, senki nem látott be. A termeket csodálatos freskók díszítették, volt vízmelegítő rendszere, gondoskodtak öltöző kabinokról és imádkozásra alkalmas helyiségekről. 

A freskókon általában madarakat, virágokat ábrázolnak. A mogulok különösen szerették a kerteket (ld előző posztjaimat Lahore-ról), ezért a fürdőjükben is virágoskertet teremtettek. 

A fürdőt a norvég állam támogatásával újították fel 2013 és 2015 között. Eddigi pakisztáni élményeim közül ez a múzeum volt a legmodernebb: korlátok voltak a műemlékek előtt, felújított járdán lehetett végigmenni és kivetítőkön ábrázolták a helyiségek korabeli állapotát.

 

 

A fürdőt követően keskeny utcákban folytattuk az utunkat és elvesztünk a házak között. Nagyon izgalmas volt bolyongani, a gyerekek is élvezték, 1-1 ház ajtaja nyitva volt és be lehetett kukucskálni, a férjem végig azt kérdezte, hogy ideköltöznék-e. (Valószínűleg nem.) 

Végül elérkeztünk túránk utolsó pontjához Wazir Khan mecsethez, ami méltó befejezése volt a kirándulásnak. A mecset a különleges freskóiról híres, amihez rengeteg helyi művész látogat el, hogy megcsodálja, lemásolja a freskókat. A mecset névadója Wazir Khan egy orvos, valamint Punjab helytartója volt, aki nagy befolyással bírt a mogul udvarban és több értékes telekkel rendelkezett Lahore városán belül. Sok ma megmaradt építészeti kincse Lahore-nak (például a fenti fürdő) neki köszönhető. 

Természetesen megint a gyerekekkel foglalkoztam, így nekem csak most, ahogy utánaolvasok áll össze a kép. A mecsetet egy 13. században élt szufi szent sírja fölé építették (Syed Muhammed Ishaq, akit Miran Badshah néven is ismertek).

Az őrünk teljesen lázba jött, hogy megmutassa nekünk a szent sírját. Képzeljetek el egy kötelességtudó embert, aki mindig ott van a nyomunkban, félrelök a motorok elől, mindig figyel engem, a gyerekeimet, sosem érzem azt rajta, hogy "felengedne". Az arcára csak nagy ritkán ülnek ki érzelmek, azt is többnyire legkisebb lányom, J. csalja ki belőle. Zsebében ott lapul a fegyver, amit az első baljós jelnél teljes természetességgel előkapna. És itt a szufi sírnál mintha kicserélték volna. Először külön lekéredzkedett imádkozni, majd levitt minket is és történeteket mesélt a szent életéről. De olyan lelkesedéssel mesélte, látszott, hogy teljesen átéli. Nekem a kedvenc szentem, Szent Erzsébet volt, mert csodálatosnak találtam a rózsás történetét, de soha életemben nem tudnék róla így mesélni, ahogy az őr tette. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy az ők sokkal jobban megélik a vallásukat, mint mi (vagy legalábbis mint én, nem akarok általánosítani). 

Mikor ezt írtam, egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon fanatizmus volt-e a részéről és milyen érzésem volt a történei mesélése közben. Úgy emlékszem, csak zavarba ejtő volt, de nem féltem, nem akart téríteni vagy ilyesmi. Mivel a nyáron többen mondtátok, hogy kicsit pozitívabban látom a valóságot az átlagosnál, a biztonság kedvéért megkérdeztem a férjemet, hogy ő hogyan emlékszik. Azt mondta, neki gyerekkorának vallásos világa ugrott be elsőre, mert a nagymamája tudott így beszélni a könnyező Szűzanyáról. És nem, ő sem félt. Ha az őrünk szufista, ahogy azt gondoljuk, akkor az az iszlám világon belül is az egyik legjámborabb irányzat. 

Amennyire csodálatos a mecset felette (ld a képeket lent), annyira valószerűtlen volt az egész sír. Fehér csempével borított pincehelyiség, zöldes fény, művirágok és nem túl mutatós, lila bársony volt a síron. Nem is értettük (én nem), hogy most mi történik itt. Annyira valótlan volt az egész szituáció, az őr, aki többnyire csak némán követ minket a fegyverével most átveszi az idegenvezető helyét, az idegenvezető csak mosolyogva áll mellette (nem is ismerte a történeteket, mert keresztény volt) és mi meg ott szorongunk a sír mellett, a gyerekek mukkani sem mertek. A sír mellett volt egy másik helyi ember, aki beszélgetett hol magában, hol imádkozni kezdett hol pedig odament a sírhoz és a halott szenttel beszélgetett. Látszott, hogy otthon érzi magát. Mindezek hatására, szánom bánom, de nem fényképeztük le, annyira magával ragadt a pillanat. Kénytelenek lesztek megnézni.

Próbáltam most az őr történeteit visszakeresni, de a google csak a sírt dobja fel, ha beírom a nevet. A jobbik felem szerencsére többmindnenre emlékezett. A 13. században Iránból érkezett és Pakisztán mai területén térített. Sok csodát is tett. Amikor meghalt, a sírjánál egy fa nőtt, melynek a levelei gyógyító hatásúak voltak. Emlékeztek még, hogy a mecsetet egy orvos építtette? 

Végül, ha befejeztétek a reggelit, akkor olvassátok tovább, adósotok maradtam egy nem túl gusztusos wc-s történettel. Szóval a sírnál egy dolgot J-ka mégis a fülembe sutyorgott: "Anya, pisilnem kell!" "J., nem bírod ki?" "Nem." Hülye kérdés volt, belátom. De a férjem mondta, hogy mivel egész hétvégén kb én voltam ügyeletben a gyerekekkel, most elviszi ő pisilni. Nem tudta mit vállalt. A wc a mecset egyik oldalsó épületében volt és ugye a mecsetekbe mezítláb lépünk be (egyébként Pakisztánban a katolikus templomokba is), ez igaz a mecset teljes területére, azaz a mosdóra is. Szóval odamentek és tiszta víz volt a padló, vagyis reméljük, tényleg csak víz volt, de gondoltak a látogatókra és kihelyeztek papucsokat. Most ne Nyugat-Európából induljatok ki, ez Pakisztán, a wc eleve gusztustalan (nincs szebb szavam, látjátok próbálok nem pozitív lenni), annak a földjén, ugye van valami folyékony és odahelyeztek pár gumi papucsot, ami ki tudja milyen lábakat élt meg.  J. azonnal közölte, hogy ő abba a papucsba nem lép bele, így a férjem belelépett... az is vizes volt. Szóval a hős férjem felkapta legkisebbik lányát és átgázolt az óperencián, ölében a hercegnővel, aki meglátta a wc-t és közölte, hogy tulajdonképpen neki mégsem kell pisilnie itt... De nézzük a jó oldalát, legalább mindkettőnknek van WC sztorija Lahore-ból.

A mecsetet 7 év alatt építették fel a 17. század első felében. Csodálatos geometriai és virágminták díszítették mindenhol. A virágok és növények több helyen a Paradicsomot ábrázolják az iszlám szerint. A freskók ötvözik a helyi motívumokat perzsa elemekkel. A sárga, lila, zöld, sötét kék színek együttes alkalmazása a perzsa birodalomra volt jellemző. A mecset eredeti helyén iszlám iskola működött, az épületegyüttest a mai napig használják vallási oktatási célból. A kirándulás végén pedig felmehettünk a mecset egyik tornyába, ahonnan látszódott a nyüzsgő belváros. Fantasztikus kilátásunk volt és tényleg méltón zártuk a túrát. 

Ennyi Lahore, azt hiszem kimerítettem a témát. Gyertek és nézzétek meg magatok! Ha nem, akkor íme pár utolsó kép a mecsetről és a belvárosról (katt a képre a galéria megnyitásáért). 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zöldülő Pakisztán

Sziasztok!

Nyári szüneten voltam, de újra itt.

Nehezen indultam vissza, a gyerekeknek viszont annál inkább jöhetnékük volt, mert Pakisztánban maradt a LEGO! Rengeteg csomaggal szálltunk fel, a férjem és én lerágtuk a körmünket, ahogy peregtek a kilók, végül 190 körül állt meg a mérleg, igen, én is tudom, nagyon sok. (A business class és a törzsutaspontok viszonylag sokat elbírnak.) Akik látták azon poénkodtak, hogy elraktunk egy fél disznót (iszlám világban nem esznek disznóhúst) és tényleg! Raktunk a csomagokba pár hazai terméket.

Hogy meneküljek a pakolás fáradalmaitól, első utam a zöldségeshez vezetett. Itt ért két sokk: lebontottak egy komplett épületet a Rana market-on. Mit csinálnak ott? És a másik, Pakisztán zöldül.

rhotas.jpg

Csomagolásmentesen

Még odahaza kezdtük a barátainkkal egy óriási zöld e-mailezésbe, ahol a pelenka alternatíváktól kezdve, a fogkeféken át egészen a szelektív szemétszedésig minden szóba került. Beszéltünk arról, hogy a nagyszüleink jobban összhangban éltek a természettel és, hogy a fogyasztók a gyártóktól követelhetnék, hogy vegyék vissza a nem lebomló termékeket és használják újra. 

Végül engem is elragadott a zöld hullám. Igyekeztem még szelektívebb lenni, minden újrahasznosíthatót mosogattam, pakoltam a megfelelő helyre. Próbáltam kerülni a műanyag zacskókat. Zöld érdemeim közé tartozik még, hogy tanító jelleggel megnéztük a gyerekekkel az egyik budapesti csomagolásmentes boltot, vettünk üvegben tésztát és elmagyaráztam nekik, miért fontos, hogy, amit lehet, műanyag zacskó nélkül vegyünk meg. És a nyáron egy barátnőm megtanította, ha előre szólok, akkor nem hozzák ki nekem az aperol spritz-hez a szívószálat. 

A nyár végén pedig kihívást hirdettek a barátaim: mostantól műanyag zacskó mentes életet kezdünk! Én is beszálltam, gondoltam ez Pakisztánból még nagyobb kihívás lesz. Amikor...

Lehet ezt hatékonyabban is csinálni?

A zöldségesnél boldogan nyújtottam a kis tescos odahaza beszerzett szatyorkámat. A zöldséges rögtön kérdezte, mi áll rajta ("szívügyünk a minőség"), majd elkezdtem pakolni a zöldségeket, mire papírlapokat nyújtott az orrom elé, hogy abba pakoljak. "De rendes"- gondoltam magamban - "Látja, hogy hoztam magammal táskát, nyilván kapok papírt." Végül körbenéztem és láttam, hogy a nejlon zacskók eltűntek. Értetlenkedésemet látva magyarázni kezdte, hogy náluk már nincs műanyag táska és mutogatja a vászontáskát, amit helyette árulnak. Azta! A világ ezen felén van bolt, azaz zöldséges, ahol nincs műanyag táska?

Azóta tudom, hogy nem is egy, hanem rengeteg. Ugyanis Iszlámábádban és a környékén betiltották a műanyag táskákat és zacskókat! 

Ezennel szeretném jelezni a barátaimnak odahaza, megnyertem a kihívást! 

Miért nagy dolog ez?

220 milliós országról beszélünk, ahol a környezettudatosságnak kis csírái is alig látszanak. Egy pakisztáni átlagosan naponta 3-4 műanyag zacskóba pakolja a dolgait, és rengeteget csak eldobnak az utcán. Az utcák, a földek, a folyómedrek tele vannak szeméttel. Az emberek simán eldobják azt, amire nincs szükségük. A szemétszállítás sem megoldott. Vagy magad elviszed a szemetet egy központi konténerbe, vagy a szemeted jó eséllyel egy árokparton végzi. 

 Íme egy pakisztáni utcakép

20190316_164302_s.jpg

Téves azt gondolni, hogy Pakisztánban az állatokért (bálnákért vagy madarakért) aggódnának. Szerintem az se érdekli őket, hogy a műanyag már emberi szervezetben is megtalálható. Az viszont nagyon is fontos, hogy a meglévő infrastruktúrájuk sérül. A csatornák sokszor eldugulnak a zacskóktól, ráadásul az ország csatornahálózatának 80%-a érintett a problémában.

Ebben a helyzetben betiltani a műanyag táskákat Iszlámábádban egy drasztikus, de szükséges lépés. 

Működik? 

A város jobb, tehetősebbek által lakott részein határozottan. Szinte teljesen eltűntek. A minap a vasárnapi piacon jártam és ott azért határozottan rá kellett kiáltanom 1-2 árusra, hogy NE adjon zacskót, van nekem táskám (szívügyünk a minőség ugye), majd abba pakolok. Alternatívaként van újságpapír, a képen látható varrt zipzáras táska, textil táskát is láttam már több helyen. Sokakat viszont felkészületlenül ért a dolog, júliusban fogadták el a törvényt, hogy augusztustól nincs zacskó. (Magyarországon hasonló esetben már a visszamenőleges hatályú törvény elfogadása előtt lett volna két független vállalat, mely kizárólag textil táskák gyártásával foglalkozik, jó áron. Ha mázlijuk van, még közbeszerzést is kiírtak volna.)

20190823_082734.jpg

A piacon hangosbemondón figyelmeztettek, hogy a műanyag táska használatáért 5000 rúpia büntetés jár. Büntetik a gyártókat, a kereskedőket és a fogyasztókat is. Facebook-on már láttam posztot arról, hogy kb 4 millió forintra büntettek egy éttermet, amiért műanyagba csomagolta az ételét, illetve nyomtatott sajtóban is megjelent, hogy bezártak éttermet a tiltás megszegése miatt.

Drasztikus lépés szükségessége

A nyár számomra másik legmeghatározóbb beszélgetése arról zajlott, hogy az államnak mikor és mibe kell beleavatkozni, hol van a határ az egyéni szabadság és az állami intervenció szükségessége között. Itt a kiváló példa, környezetvédelem. Adott egy magasztosabb cél - a bolygónk, az élővilág túlélése - és adottak az eszközök.

Iszlámábádban a legdurvább eszközt vették elő, holnaptól nincs műanyag táska és büntetni is fogjuk. Tekintve a probléma mélységét, az állam drasztikus beavatkozása ebben az esetben szükséges volt, még akkor is, ha az egyén rövid távú érdeke ezzel sérült.

És igen, végig igyekeztem hangsúlyozni, hogy ez csak Iszlámábád, de már cikkeznek róla, hogy Punjab-ban is be fogják tiltani, ott van Lahore, ahol több mint 11 millió ember él. Északon pedig már betiltották Iszlámábád előtt. 

Nem vagyok benne biztos, hogy azok az emberek, akiknek az életét ezzel megváltoztatták pontosan értik azt, hogy erre miért volt szükség. De egy nagyon határozott és nagyon bátor lépés volt szerintem a világ egy olyan pontján, ahol a leginkább lehet ennek látható eredménye. 

A gyakorlat

Természetesen hajlamos vagyok otthon felejteni a táskáimat, így a kreatív megoldásom az, hogy a testőröm kezébe nyomom a termékeket. Lett egy új funkciója a személyi védelem mellett: hordár. Pisztoly a zsebében, tej és csirkehús a kezében. És a múltkor már annyi mindent adtam neki, hogy kénytelen voltam a két kis kezemmel kinyitni a csomagtartó ajtaját. Nagyon megterhelő az élet...de a környezetért még ezt is vállalom :)

 

 

 

 

 

 

 

 

Lahore titkai IV. - A pakisztáni Taj Mahal: Jahangir sírja

Jahangir sírja állítólag a szubkontinens második legszebb látnivalója Taj Mahal után. A Shalimar kertekhez hasonlóan nagyon szép volt, nekem abszolút kedvencem Lahore-ban. Természetesen ez is az UNESCO világörökség része.

20190316_095751.jpg

Ugyanúgy indultunk neki, ahogy a kerteknek. Koszos kapualj, mellette tehenek legelésztek, meg valami kisebb pocsolyában fürödtek. A környezet szemléltetésére következzen pár kép:

 

Beléptünk, körbezárt hatalmas kertben találtuk magunkat, látszólag semmi extrával, de itt már sejtettük, hogy a falakon túl lesz valami csoda. Nem csalódtunk. Az első képen látszódik a kapu, ami a sírhoz vezet, a másik két kép az "előkert". Végül a sír.

20190316_094218.jpg

20190316_093712.jpg

20190316_094338.jpg

img_4647.jpg

 

Külön árazás van a külföldieknek. A helyieknek 20 rúpia, külföldieknek a skin tax-el együtt 500. Hogy a "hülye" külföldiek jobban megértsék, nekik nagyobb betűkkel írták ki. Biztos, ami biztos :)

 20190316_093440.jpg

A sírt Jahangir mogul uralkodónak építették, aki 1627-ben vesztette életét.

20190316_095147.jpg

A Dilkusha kert, ahol eltemették, a feleségével kedvenc helyük volt. A történészeket megosztja, hogy a fia vagy az uralkodó felesége építtette-e a kertet. Mindenesetre a felesége találta ki a kert és a sír felépítését. Az építés 10 évig tartott.

A Shalimar kertekhez hasonlóan itt is a vízjáték lehetett a legszembetűnőbb, a sírhoz egy hosszú (ma már teljesen száraz) szökőkút vezet. A kert, a fák, a virágok itt jobban karban voltak tartva a Shalimar kertekhez képest. 

Ez annak a kapunak a túloldala, amin beléptünk: 

img_4649.jpg

20190316_094902.jpg

 

A kert: 

 

A kislányaim szórakoztatására először a szökőkútban, aztán mellette futóversenyt rendeztünk. Azaz "vigyázz, kész, rajt!"  felkiáltás után futásnak eredtek. A kicsinek volt előnye, ezzel együtt általában a nagyobbik nyert. A helyieknek annyira megtetszett az ötlet, hogy utána ők is versenyezni kezdtek. A különbség? Kb 15-17 év volt :P

 A szunnita hagyományok szerint a sírnak nem lehet teteje. Ezt a hagyományt Jahangir sírjánál megtörték, de Jahangir kifejezetten megtiltotta, hogy a sírja fölé kupola kerüljön, ez volt a kompromisszum a szunnita hagyományokkal. Emiatt azonban a Taj Mahaltól eltérően hiányzik róla a díszes kupola. 

20190316_102036.jpg

 

A homlokzatot vörös homokkőből készítették és márvánnyal díszítették (ld legelső kép). A síron csodálatos kövek voltak, melyek a sötétben nem, de a fény hatására elvileg világítottak. A gyerekek nagyon élvezték, hogy telefonokkal világítgatták a köveket. A sírra pedig, ha jól emlékszem, Allah neveit írták fel, de ez a mondat csak akkor marad benne, ha a jobbik felem is megerősíti. :) (Maradhat - a lektor.)

 

 

A sír tetején négy minaret van, az egyikbe sikerült feljutnunk, a kilátás szerintem páratlan volt. 

Okéoké. Én is érzem. Gratulálok a Pepsi-s bódét odahelyező, kiváló tájérzékkel rendelkező helyinek, nagyon illik a kapu mellé...

20190316_102646.jpg

Az őrünk is feljött velünk, aki két kisebb szívinfarktuson esett át, mert kisebbik lányom 30 cm-re megközelítette a perem korlátját. És egész végig csak sóhajtozott, hogy "J. NO, J. NO!" Nekünk kicsit lazább volt a tűréshatárunk, de milyen szerencse, hogy van velünk valaki, aki törődik a gyerekeinkkel. :)

A mauzóleummal szemben volt egy másik épület is, ami az én fantáziámat sokkal jobban megmozgatta már első ránézésre is. Ez Jahangir sógorának, Asif Khan-nak a sírja (mellette gigászi mangófa).

20190316_104719_v2.jpg

A két mauzóleum egymással szemben áll és köztük egy hosszú szökőkút húzódott. Később döntöttek úgy, hogy a két épület közé illene egy mecsetet emelni, ezzel megtörték a teret. A sír egy nyolcszögletű épület és itt már megjelenik a díszes kupola. A belsejében 8 kapu biztosítja a fényt. Az épületet fehér márvánnyal és színes drágakövekkel díszítették, néhány maradt belőle.

Ezzel a pár képpel búcsúzom, folyt köv még egy poszt maradt Lahore-ból. 

20190316_105803.jpg

 img_4702_1.jpg

img_4703.jpg

img_4695.jpg

20190316_105920.jpg

20190316_104723.jpg

Lahore titkai III. - Shalimar kertek

És ismét elérkeztünk egy világörökségi helyszínhez. A Shalimar kertekhez. A legfurább tényleg az volt benne, hogy egy irtózatosan koszos, ámde élettel teli úton kellett végigmennünk, ahol megálltunk egy szintén nem túl esztétikus barna ronda kapunál.

Itt ragadom meg az alkalmat és csatolnék pár képet a lahore-i életről az utcákon. Szerintem fantasztikus, egyszerűen beleugrottam volna a tömeg közepébe. Erre mindössze egy napot kellett csak várnom.

 

Épp egy autós üldözésnek lehettek szemtanúi... mindent elkövettem, hogy a tejes bácsit lefényképezzük:

20190315_175110.jpg

Leparkoltunk és beléptünk egy kisebb zöld kertbe.

 kertecske_kapuja.jpg

Na gondoltam, akkor ez ennyi volt, mehetünk is haza, nem nagy szám. Aztán a kertecske baloldalán volt egy másik kapu (ld fenti kép), amin belépve egy hatalmas parkban találtuk magunkat. Ott pedig belekezdett az idegenvezető a mesébe. Az a park a kert 1 szintje/terasza, a teraszok pedig egymás alatt helyezkedtek el. Fénykorában a parkban 7 szint volt, mára már csak 3 maradt meg.

elso_terasz.jpg

Mogul uralkodók építették ezt a kert vagy inkább parkkomplexumot. 7 szinten keresztülfolyt a víz ezekben a csatornákban és minden szinten szökőkutak voltak.

 szokokutak.jpg

Sajnos ezek ma már nem működnek. A mi idegenvezetőnk a szúnyogokra hivatkozott, mert akkor sok szúnyog lenne. Dunaparton nőttem fel, szóval tudom mi a sok szúnyog, csak ugye azok nem hordozták a trópusi betegségeket, például Dengue-lázat. Azóta hallottunk más hivatkozási alapokat is, egyszerűen nincs pénz arra, hogy a megmaradt szinteken szökőkutakat működtessék. Néha-néha, nemzeti ünnepekkor, esküvőkön azért beindítják, ha szerencsések a látogatók, akkor el lehet csípni egy vizi műsort.

A kertnek is biztos volt szebb kora. A zöld nem volt annyira zöld a portól meg kosztól, ami a várost uralja. Tuti teleraktam volna színpompás virágokkal minden szintet. Helyenként kikopott a fű, mint a bejáratnál és sajnos több részén szemetes volt. De ha ezeket elfelejtjük és belegondolunk, mennyi csoda lehetett itt a 17. században: madarak, trópusi fák, virágok, nemesek, az uralkodó, színes ruhákban, gazdag ékszerekben pompázó táncoshölgyek, a fal körbe színpompás mozaikokkal, akkor tényleg a világ egyik legcsodálatosabb parkjával találjuk szembe magunkat. Csak egy "kis" gondozásra lenne szüksége és kevesebb szemétre.

Rajtunk nem múlt: szeretném kiemelni útitársunkat, aki a parkolóban meglátta, hogy a kocsink mellett kis szemétkupac gyűlt össze a látogatás alatt. Azonnal rájött, mi történt és mondta a sofőrjének, hogy ilyen többet elő ne forduljon. Ez egy világörökségi helyszín, ha kell, akkor mi eldobjuk a szemetet, de ne a földre. Sajnos a szemetelésre a helyiek nem túl érzékenyek. 

 elso_szint.jpg

A kerteket a 17. században építették, a mogulok nagyon szerették a zöldet és paradicsomi állapotokat akartak teremteni a Földön, "harmóniát" ember és természet között. A kertek szintjeit hatalmas téglafalak veszik körbe. Elvileg a falaktól egy bizonyos távolságra lehet építkezni, e tekintetben nem túl nagy a szigor, rengeteg az illegálisan körbeépített ház.

 kozelepitett_hazak.jpg

Néhány adat, a kert hossza északról deli irányba 658m, kelet nyugati irányba 258m. Találtam egy képet a neten, amin szépen látszik az alaprajz.

ezgif_com-webp-to-jpg.jpg

 

A teraszok között kb 5 méter különbség van.

  • A legfelső terasz a Farah Baksh urduul, angolul Bestower of Pleasure, „Élmények ajándékozója” – na jó, nem volt jobb ötletem. Szökőkutak száma: 105
  • A második terasz a Faiz Baksh, Bestower of Goodness „Jóság adományozója”. Szökőkutak száma: 152.
  • Végül a harmadik Hayat Baksh, Bestower of Life, "Élet ajándékozója". Szökőkutak száma: 153

A szökőkutakat 410 kis csatornácska táplálja. Szóval, ha mindegyiket látnánk működésben, vagy legalább egy részüket, az tuti egyedülálló élményt nyújthat. Mérnökileg egészen fantasztikus munkának bizonyult több, mint 400 szökőkutat működtetni. Nyáron Lahore-ban 40 fok feletti hőmérséklet van, a szökőkutaknak tehát volt egy hűsítő funkciója is a kertekben. 

Szerintem a középső szint volt a legcsodálatosabb. Ezt egy hatalmas medence uralta, körbe pavilonokkal. Itt megoszlanak a vélemények, de én úgy tudom a jobboldali szélső pavilonban (a képen jobbra a barna épületben) ültek a zenészek, akusztikailag az volt a legmegfelelőbb. A tó közepén a táncoshölgyek szórakoztatták az uralkodót és a nemeseket.

 masodik_szint_5.jpg

Egészen csodálatos volt. A virágok körbe mind krisztus tövisek, amin én jót kuncogtam az iszlám világ kellős közepén. 

Az alsó szintről már sok izgalmat nem tudok mesélni. Lemaradtam, mert wc projektünk volt. Görög Ibolya protokoll tanárnő mindig mondta, hogy „Nem akkor kell, amikor kell, hanem akkor kell, amikor lehet.” Én próbálom a bölcsességet átültetni 3 és 5 éves lányaim fejébe, de kevés sikerélményről tudok beszámolni. Egyszercsak jön az „Anya pisilnem kell!” felszólítás és azonnal tudom, hogy vagy most vagy az elkövetkező 5 percben indul az a hisztihang, ami olyan agykárosodáshoz vezető hullámokat indít be, ha nem cselekszem azonnal.

Szóval útitársaimat otthagytam, fogtam a kislányomat és az egyik őrt, és elindultunk mellékhelyiséget keresni. A wc a téglafalnál volt a legfelső szinten. Keresztül kellett volna menni egy kapualjon, de én megtorpantam. Annyira félelmetes volt az a kapualj, tele csupa lommal, hogy nem mertem bemenni. Kislányom hisztihangja erősödött, az agyhullámok beindultak, koncentrálj! Összeszedtem minden bátorságomat és ….mondtam az őrnek, hogy oda be nem megyek, menjen ő előre, engem tuti leütnek a túloldalt, neki van fegyvere. (Az őr, aki katona volt, úgyis mindig katonai fogalmakat használ nekem. A parkban például odalép hozzám és azt mondja „You cover J., I cover B.… mintha valami bevetésre indulnánk és a lányokat kellene fedezni.)

Nem volt más választása, belépett a sötétségbe. A felderítést követően jelezte, hogy tiszta a terep, a szó nem legszorosabb értelmében, úgyhogy eddigi életünk egyik nem épp legkellemesebb wc-zős élményén estünk túl. Ha tovább olvassátok a blogot, lesz még rosszabb Lahore-ban, de akkor a férjemet küldtem bevetésre. ;)

Nem szép dolog így zárni egy posztot a világ egyik legszebb kertjéről, de szerintem ez is egy igazi pakisztáni kaland volt. Hogy szépítsem a dolgot, kaptok még néhány képet.